Tegnap történt velem valami, amikor beszálltam a liftbe. Láss csodát, üres volt. Ez azért elég ritka jelenség. Általában zsúfolásig megtöltjük, aztán meg kínos csend közepette bámulunk valami pontra, azon imádkozva, hogy a megfelelő emeletre érjünk már végre, de most üres volt. Szerintem ez valahogy olyan izgalmas érzés. Először is gátlástalanul megnéztem magam a tükörben, nem csak úgy lopva, hanem hosszan bámultam gyönyörű tükörképemet. Aztán kipróbáltam, mennyire csúszik a tornacipőm ( hátul egy szárnyas ördög díszeleg rajta) és meddig tudok előre csúszni hátamat a falhoz vetve, hogy seggre ne üljek.

A vándor erőteljes

léptekkel haladt az éjjel.

 Égszínkék szeme,

 telve ifjúsággal és reménnyel.

A tejszerű, fátyolos hold

alatt sikló árnyas út,

szelíden emelkedő

vizenyős, zöld síkságra fut.

A távolba vesző hegységek

hullámzó tetejét,  

a békét sugalló ég,

 körvonalai metszették.

Jövőbe vezető, hosszú út

feltárul előtte,

élő szellemek fészkelték

magukat a lelkébe.

Földöntúli tekintet

kíséri lépteit orvul,

A rém rothadó szája,

ocsmány vicsorgásra torzul.

A lány ott állt a szobában,

és a képet nézte.

de rémálmaira figyelt,

sok szörnyű emlékre.

Vérfoltos kapugerenda

kúszó szederinda,

nyugvó nap vonagló fénye.

A kicsiny festményen,

élénk színekkel lefestve,

tájkép merült bele,

a homályos végtelenbe.

Hulló falevél, mit

hűvös szél sodor kevélyen.

Sziklán ülő nimfa

homlokán játszó szemérem.

Zöld mezőn kanyargó folyó,

gyönyörűbb nem lehet.

Szomorú fűz, bólogató,

délre ösvény vezet.

A Becsület Napja a wikipédia leírása szerint a német és magyar alakulatok 1945. február 11-én este Budáról indult kitörési kísérletére történő megemlékezés.

Az első megemlékezést, mely akkor még felvonulás volt a Clark Ádám térről a Budai Várba a Györkös István vezette Magyar Nemzeti Arcvonal rendezte meg 1997. február 11-én.

1998-ban és 1999-ben a rendezvényt a Kapisztrán téren tartották, a várban, továbbra is a Magyar Nemzeti Arcvonal szervezésében, Györkös vezetésével.

A CÉLTUDATOS MAGATARTÁS



Életminőség, életcél

Minden ember a boldogságra törekszik, vagy legalább a boldogtalanság elkerülésére, hogy saját maga számára harmóniát, nyugalmat teremtsen.

Az, akinek van önálló akarata, és annak érvényesítése a célja, annak ismernie kell a világot és céltudatosan kell élnie. Céltudatos élet nélkül az embert mások akarata, véletlenek sodorják.



A körülményekhez való alkalmazkodás rendkívüli fontossága

Ahhoz, hogy az embernek saját célkitűzése szerint haladjon az élete, az szükséges, hogy sikeresen tudja megjósolni saját és mások tetteinek hatását (és az eltervezett tetteit végre is tudja hajtani).

A magyar kiscímer negyedik motívuma a Szent Korona, mely a pajzs felsõ szélén nyugszik. Eredetérõl már sokan és sokféleképpen írtak. Egyesek latin, mások görög, újabb kutatók Kis-Ázsiai elemeket vélnek felfedezni a korona megjelenésében. Érdekes módon úgy tûnik, mintha mindenkinek kicsit igaza volna, vagyis a sok részigazság együtt adná meg a Szent-korona valódi eredetét.

Odüsszeusz legendás kalandozásainak ideje már régen lejárt. Az Õ korában még az ismeretek, az információ megszerzéséért küzdött az emberiség.

A harmadik évezred elején viszont már az információs társadalom tudásözönében fuldoklik a technikai civilizáció társadalmának embere, és következtében az egyetemes természet.

Noé, mintegy 13 ezer éve még a Biblia által is megemlékezett özönvíz ellen küzdött, egyenesen a fizikai fennmaradásáért.

Ánandának

Két szék, egymással szemben. Két létező Személy, egymásért. Két lelkiállapot,

szomorúság és bizonyosság. Két nézőpont, hogy tanuljanak egymástól. Két magas

tudatállapot, egymáshoz elég közel. Két tiszta energia, ami összekapcsolható. Két boldogremény, a közös reményekért. Az itt és a most üzenete így meghallható, torzítás nélkül.

Az egyik székben ül a kérdező Én (Enlil), a másikban a válaszoló Magasságos (Isten).

Hó hullott. A gyerekek kapdosták,  

lelkesen a fehér pelyheket.

Én búsan lapátoltam a járdát,

ők  meg hóembert építettek.

A zord tél ellenségként bánt velem,

viseltes vékonyka cipőm lyukas volt.

Szénért a pincébe kellett mennem, 

 a lépcsőn cipeléstől arcom kigyúlt.  

Nehéz bádog vödröm csupa folt.

A hideg szinte a csontomig hatolt.

Féltem a patkányoktól nagyon,

Becsukott szemmel rohantam fel vakon.

A többiek nem fogadtak be, 

a szegény házmester lányát.