Vincze Erzsébet

ESSZÉ GYERMEKEIMNEK

SZERTARTÁS

— Szertartáááás!

— Szejtajtás! — iramodik neki a három gyerek a vacsorázóasztaltól a játszószobáig vezető hat lépcsőnek. Elsőként Virág érkezik a tarka rongyszőnyegre, majd odahemperedik mellé a két kisebb, Hanga és Dávid is. Hárman együtt épphogy kitesznek egy kurta évtizedet. Gyertya lángja lobban az évszakasztalon. Körbeimbolyog — számbavéve az idő télközepi rekvizitumait: a fakérget, a hozzálapuló taplóval, a kopasz csipkebokorágat, a furcsán tekergőző két gyökérdarabot a nagy barna kavics mellett, a mohos mészkőlapot, meg a fagyöngy sárga gömböcskéi alatt meghúzódó üres csigaházakat. (Mindahány egy-egy kirándulás zsákmánya.) Aztán a lángocska — körútja végeztével — fölmagasodik, és megragyogtatja Mária meg a Kisjézus aranyosan csillogó glóriáját, és a barnásvörös királynői köntös hullámzó szegélyét Petti Mária képén.

— Melyik történet következik ma?

Melyik is? Miről meséljek Nektek? Arról, hogy a világ egy nagy színes labda, kézbevehető, megtapogatható, földobni lehet és elkapni, gurítani és pattogtatni mindig úgy, ahogyan az ember akarja? Vagy inkább arról, hogy száraz homokbuckákon járunk szüntelen, melyek lépéseink alatt mindegyre szétfolynak, tagadva irányt, célt és formát, ha meg kezünkbe vesszük — teremteni próbálván valami állandót -, a sívó homok minduntalan kipereg ujjaink között?

— Melyik történet következik ma?

Melyik is? Ezen a szertartáson. Szertartás. Vajon üzen-e még ez a szó? Nekünk, akiket az eszére — racionalitására — oly büszke Európa nevelt (mégha a végeken is). És Tinéktek, Virág, Hanga, Dávid? Hiszen faggatni, kétségbeesni, lábraállni vagy elbukni — eszmélve élni — Ti már a kétezres években fogtok. A kétezres években, amelyek innen — az utolsó évtized küszöbéről — nézvén a megrokkant európai ember további kiszikkadását, lelki-szellemi elsivárosodását hozhatják magukkal.

Mert úgy tűnik, marad az aréna. Csak ezután automatizált, robotizált, komputervezérelt módon folytatódik majd a hajsza — egyre gyorsuló tempóban — a kibányászott, megtermelt, fölzabáltatott tonnákért, méterekért, literekért, a beszáguldott kilométerekért, a fogható, magunkra aggatható, páncélszekrénybe zárható dolgokért.

Szertartás. Vajon a tülekedés ricsajában meghalljuk-e még, meghalljátok-e majd még a szót, s az üzenetet? Hiszen ehhez mindenekelőtt csönd kellene. Csönd, figyelem, elmélyedés. És idő. Amit önmagunkra és a másikra szánunk.

Szertartás. Nem zászlós templomi körmenet és nem is zenés őrségváltás. A tárgyak, a mozdulatok, a hangok csak ébresztői valaminek. Valaminek, ami kiemel a hétköznapi rohanásból. Kiemel és megállít, szemben a Térrel és Idővel.

Szertartás — szellemi cselekvés, élmény, odafordulás. A LÉT érintése. Az ember legemberibb tette. Hiszen, miként a többi földi lény, az ember is véges, a végtelen világban. Csakhogy ő az, aki ezt tudja is. Így nem pusztán belesimul egy meghatározott életbe, hanem szemben áll az érzékeivel befogható határokon túlterjedő realitással: a LÉT-tel. Ebből a helyzetből szakad rá minduntalan ideiglenességének, átmenetiségének szorongató élménye. A bizonytalanság helyét, szerepét, létének értelmét illetően. S ez az a helyzet, amely parancsolóan arra ösztökéli, újra és újra, nem szűnő belső kényszerrel, hogy mégis megragadja az önmagán túllévő világot. A transzcendens megismerésére, megmagyarázására, átélésére — s ezáltal saját lényének a megértésére — irányuló szükséglet emeli az embert egy meghatározott élet részlegességéből, a LÉT egyetemességébe.

A szertartás az a tett, amelyben az emberi szellem, érzelem és akarat egymást támogatva fordul az Egyetemes, és annak fényében Önmaga felé. A szertartás kiemel a hétköznapokból, megtisztít annak salakjától, és megerősít az emberként való létezésben.

A szertartások a történelem folyamán változtak, valószínűleg aszerint, hogy az egyes kultúrák és generációk miként látták a világot és benne önmagukat. Boldogabb korszakokban — nevezhetjük ezeket egy-egy kultúra virágkorának is -, sikerült egyértelmű, világos, zárt rendszereket alkotni, amelyek — úgy tűnt — véglegesen megoldották a lent és a fent, a világos és a sötét, az élet és a halál összes nyugtalanító kérdését. Azután mindig jött a hervadás. S a szépséges világmagyarázatok katedrálisain repedezni kezdtek a falak.

És ma? Itt, Európa szélén üldögélve, mintha csak romokat látnék. Talán ezért is fogyatkoztak meg a szertartások. Mintha az ember errefelé belemenekült volna a tárgyak világába, az úgynevezett hétköznapi racionalitásba, egy új világszemlélet megalkotásának kihívása elől. Kérdés persze, hogy lehetséges-e egyáltalán — valamikoris — végérvényes válaszokat találni, egységes rendszert alkotni?

— Melyik történet következik ma?

Azt hiszem még dédimamának is könnyebb volt a helyzete mese dolgában. A történeteket nem kellett kitalálnia, vagy könyvből előcsalogatnia — a mese az élete volt. A világ, amely körülvette, magába foglalta. S ebben a világban még volt magától értetődő jelentése a dolgoknak, iránya a történéseknek, célja a cselekvéseknek. Apa, anya, gyermek, élet, világ — természetesen adódtak. Dédimama aligha töprengett azon, hogy mi is a feladata. Gazdasszony volt, s meg sem fordult a fejében, hogy lehetne más is. Gondozta a teheneket, az aprójószágot, a konyhakertet, piacra vitte az innen maradó fölösleget, élelmezte a gazdaság tagjait, kivette részét a szántóföldi munkákból, s létrehozta és felnevelte az új munkáskezeket, a gazdaság örököseit, továbbfejlesztőit: a gyerekeket. Tudta azt is, hogy mire s hogyan nevelje őket: a tízparancsolatra, s ha fiúk gazdának, ha meg kislányok, gazdasszonynak. A pedagógia egyszerű, hatásos és hasznos volt: amilyen gyorsan csak lehet bevonni a csemetéket a napi teendők ellátásába. Ki libapásztorkodott, ki tehenet őrzött, ki meg kapálni járt — kora s ereje szerint.

És mi? Van-e a mi életünknek ilyen egyértelmű, önkéntelen meséje rendről, irányról, célról, amit bízvást utánunk játszhattok? És ha nincs, ez vajon a világ rendetlensége-e bennünk, vagy mi váltunk erőtlenekké a formateremtő generációkhoz képest? Akárhogy is, egy bizonyosnak látszik. A világnak ezen a tájékán — egyelőre — lealkonyult az az időszak, amikor egy zárt rendbe szinte észrevétlenül bele lehetett nőni. Szerepeit magunkra illeszteni úgy, hogy ne is vegyük észre, hol végződik a szerep és hol kezdődöm én magam. Szabadok lettünk a hagyományos kötöttségektől, legyen az érték, szokás, szerep vagy viselkedés. Szabadságra ítéltettünk, s ebben az állapotban a személyes élet egyszerre csak magától értetődő adottság helyett, megoldandó problémává vált. Jól-rosszul, de mindahányan magunknak kell megírnunk életünk történetét. Nincs többé általános, kötelező érvényű recept.

Mi a feladatom akkor hát nekem, szülőnek? Milyen mesét mondhatok én a világról Nektek, ha úgyis újra kell majd fogalmaznotok annak minden gondolatát? Szabad-e egyáltalán befolyásolni Benneteket egy meghatározott irányba? Azáltal, hogy — önkéntelenül is — a saját szemléletemet közvetítem, nem csorbul-e a Ti szabadságotok?

— Melyik történet következik ma?

Hisz valamit mindenképpen mesélni kell. Mert ilyen az ember. Szóval is él. A modern természettudósok azt mondják: az ember és az állat közötti különbség abból adódik, hogy az embernél összekapcsolódott a hangképzés és a fogalomalkotás, az állatnál viszont nem. Tanulást és tárgyakkal folytatott manipulációt az állatvilágban is találunk. Az állati tanulás és tudás nagy korlátja azonban, hogy a valóságról szerzett ismeretek és a kommunikáció mechanizmusai párhuzamosan futnak. A legintelligensebb majom tudása is odavész az állat pusztulásával, és az utódoknak mindig mindent elölről kell kezdeniük. Egyedül az ember képes arra, hogy az elődök tapasztalatai alapján kialakított ismereteket gyakorlati tevékenység nélkül, pusztán a nyelv révén elsajátítsa. A nyelv lehetővé tette az egyes tudások, tapasztalatok összeadódását, fölhalmozását, és közvetlen továbbadását. Így nem kell folyton nulláról indulni. Azután meg az ember nem pusztán fölhasználta a természet javait, hanem — átalakítva azokat — eszközöket készített, amelyek — amellett, hogy szolgálták a létfenntartást — rögzítették az addigi ismereteket, s ezáltal a következő generáció már innen léphetett tovább.

A nyelv és a tárgyi tevékenység révén az ember az idők folyamán káprázatos gazdagságot halmozott fel: szellemi és lelki javakat, s mindezek tárgyakban és intézményekben rögzült formáit — a történeti hagyatékot. Minden új jövevény e kincsesház kapujához érkezik, és hosszú ideig nincs is más dolga, minthogy — belépvén — e gazdagságból töltekezzék. Mindez nem pusztán lehetősége a földi életnek, hanem feltétele is. Hiszen valamennyi újonnan érkező embervoltának csak ígéretét hozza magával.

Ahhoz, hogy valóban megszülethessen, azaz önálló életvezetésre képes és kész személyiséggé váljon — olyasvalakivé, aki képes felismerni és megvalósítani a magával hozott lehetőségeket -, előbb birtokba kell vennie a történeti hagyaték egy részét. S kezdetben ez nem megy segítség nélkül. Kell, hogy valaki bevezessen a kincsesházba és fölkínálja a javakat.

Mely darabkáit nyújtsuk hát át e gazdagságnak és mi módon? Az ezredforduló kapujában toporogva, itt, az európai végeken, ez a nagy kérdése minden töprenkedő nevelőnek. Hiszen, az emberiség által felhalmozott szellemi, lelki és tárgyi javaknak mára oly mérhetetlen gazdagsága állt elő, hogy teljes számbavételére száz emberöltő is kevésnek bizonyulna, nemhogy egy röpke személyes élet.

Mi legyen hát akkor a választás vezérfonala? Hogyan tarisznyázzalak fel Benneteket?

Minden individualitásra törekvő embernek ma, két kihívásra mindenképpen válaszolnia kell. Az egyik a LÉT kihívása. A tulajdonképpeni kérdések kérdése az idők kezdete óta. "Ami teremtetett, elmúlik. Halál az élők büntetése. / ...Építesz kő meg téglaházat? Veszel magadnak feleséget? / Megosztozol testvéreiddel? Kötésteket cserépre vésed? / Mire mindez? Mi tart örökké? Ház? Egyezség? Jelek? Kötések? / Tudod: mindez nagyon mulandó! Sírtábláid is elenyésznek!" (Gilgames) E szembesülés a személyes lét végességével megkerülhetetlen. S a kétségbeesés vagy a cinizmus kivédéséhez szükség van a kérdésnek valamilyen — az egyén számára megnyugvást hozó — elrendezésére. Ez a filozófia, a világszemlélet választásának aktusa. A végső dolgokra adott válasz.

A másik, a történelmi ITT és MOST kihívása. Számvetés azzal a ténnyel, hogy az ember hová született. Japán, amerikai vagy magyar kultúrába-e, és hogy mindebből mi következik személyes sorsára, lehetőségeire, feladatára nézve. Ez annak az embernek a számvetése, aki valahová tartozóként határozza meg önmagát. Hiszen a személyiség nem képes közvetlenül az egész emberiséghez kötődni. Kötődés nélkül viszont elvész. Az egyén számára az út az egyetemes felé csak ama közösség által lehetséges, amelynek szokásaiba, kultúrájába belenőve eszmélkedett, amelynek nyelvén gondolkodik, álmodik, létet faggat. "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Ez a nemzeti hovatartozásunkra adott válasz.

Mi legyen hát a választás vezérfonala? Hogyan tarisznyázzalak fel Benneteket a történeti hagyaték kincsesházának javaiból? Olyasmit kell útravalóként adni, ami — miként a mesék varázserejű itala — segít majd Titeket abban, hogy e kihívásokra — ha eljön az ideje — a magatok személyes válaszait kiküzdjétek.

ANGYALI ÜDVÖZLET

— Valamikor nagyon régen, élt Názáret városában egy szép, fiatal zsidó lány, úgy hívták, hogy Mária. Egyik nap, amint éppen a ház körül serénykedett, megjelent előtte egy fényes angyal, és így szólt: "Üdvöz légy Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled!" Mária nagyon megrémült, hiszen még sohasem látott angyalt. Az angyal pedig így folytatta: "Az Úr akaratából a Szentlélek száll terád s fiad fog születni: Jézus, a Messiás. Ő lesz a világ megváltója." Mária egy ideig csak állt ijedten, forgatva magában a különös szavakat, majd így szólt: "Legyen nekem a Te igéd szerint".

— Azt mondta az angyal, hogy anyuka lesz belőle?

— Igen.

— És ennek örült Mária?

— Örült. Rájött, hogy ez az ő létének az értelme.

— Hogy anyukája legyen a Kisjézusnak? És bepólyázza? És énekeljen neki?

— Igen. Ez volt az ő küldetése.

— Mi az, hogy küldetés?

Küldetés? Feladat, amit csak Te tudsz megoldani, tapasztalás, amit csak Te tudsz szavakba foglalni, gondolat, amit csak Te tudsz végiggondolni. Minden bölcsőben ott ring a lehetőség. A lehetőség egy személyes, egyszeri gondolatra, szóra, tettre. Minden új jövevény magában hordozza az emberi kultúra gazdagításának esélyét. Mert az emberlétnek csak egyik oldala a töltekezés az elődök által áthagyományozott szellemi -lelki javakból. A másik a hozzájárulás eme hagyatékhoz. A kultúra létrehozói, fenntartói és felvirágoztatói a személyiségek. S minél egyedibbek, annál nagyobb az esélye, hogy új színt vagy árnyalatot hozzanak a közös ragyogásba.

Minden személy — akár tud róla, akár nem — éppen egyedisége révén hordozza magában a lehetőségét annak, hogy valami sajátossal gazdagítsa a közös kulturális kincset. A személyiség küldetése — funkciója -, hogy megvalósítsa a benne rejlő lehetőséget. Hosszú történelmi időszakokban — és számos kultúrában ma is — ez a folyamat hangtalanul, a személyes reflexió számára észrevétlenül — funkcióként zajlott.

Az egyediségének tartalmát, lehetőségeinek mibenlétét fürkésző nyughatatlan ÉN Európában született meg, s — az ember egyáltalában való megjelenéséhez képest — nem is olyan régen. Ki vagyok én, mi a feladatom — ezek az individualitásra törekvő ÉN kérdései. Az individÚm arról ismerszik meg, hogy tud a funkcióról, amely most már mint küldetés, létfeladat jelenik meg. Keresi, hogy személyes létfeladatának mi a tartalma, s ha rátalált, szabadon dönti el, hogy mit is kezdjen vele. Fölvállalja-e miként Mária, vagy elfusson előle, ahogyan egy másik történet hőse, Jónás tette.

Küldetés. E szónak így, csupaszon, igekötő vagy rag nélkül (kiküldetés, küldetésben) értéktartalomra utaló felhangjai vannak. Csakúgy, mint a gazdagságnak, gazdagításnak.

Vajon valóban érték-e a kultúrához, a történeti hagyatékhoz való hozzájárulás? Ez-e az érték? Egyáltalában, mi az érték? Hol, milyen helyzetben keletkezik? Ott, ahol lehetőség nyílik a választásra, sőt, ahol kényszerülök a választásra. Ahol több lehetőség között kell döntenem. Amit előnyben részesítek, preferálok, az az érték. De honnan kapja valamely dolog az értékjelleget? Azt a sajátosságot, hogy őt és ne a másikat válasszam? Ezt is én ruházom rá szabadon, vagy én csak elsajátítok vagy eleve hordozok egy értékekről, értékrendről való tudást? Ha én teremtem az értékeket szabadon, akkor hogyan lehetséges az, hogy a legkülönfélébb emberek ugyanazokat a dolgokat tekintik választandónak? Ha viszont az érték személy feletti eredetű, akkor vajon egyfajta társadalmi összműködés eredménye-e avagy szellemi természetű? Érvénye viszonylagos vagy abszolút? Azért különbözőek-e az egyes kultúrák értékei, mert még nem ismerték föl az egyetemest, vagy pedig nincs ilyen, s a különbségek a lényegből fakadnak?

A LÉT határain billegő kérdések. S mint minden ilyen jellegű problémára, erre is egymásnak merőben ellentmondó válaszokat adtak a különféle kultúrák. S ez valószínűleg a dolog természetéből következik. Hiszen nem lehetünk tanúk az értékek születésénél, ezért mindig is csak hiteket, elméleteket alkothatunk róla. Miként az összes úgynevezett végső kérdésről. S miért lenne az egyik hitnek, hipotézisnek több joga a létezésre, mint a másiknak? Úgy tűnik nekem, hogy eddig a történelemben sohasem léteztek az egész emberiséget átfogó, egyetemes érvényű értékek.

Ideológiák, filozófiák, vallások voltak, amelyek az abszolút, végső igazság igényével léptek fel, — mint például a kereszténység, az iszlám vagy a kommunizmus tana — s ha akadt politikai erő, amely úgy látta, hogy gazdasági-hatalmi céljai érdekében jól felhasználhatja, menten hozzálátott a tan — tűzzel-vassal való — terjesztéséhez, s ezzel együtt a tanból következő értékrend kényszerítéséhez. Valójában a filozófiák, az értékek, a vallások fegyverekkel, máglyákkal és börtönökkel vívott küzdelmei mögött, mindig az életlehetőségekért folytatott agresszív harc húzódott meg.

A történelem eddig menete akként is leírható, ahogyan a korlátozott forrásokra pályázó társadalmak vagy csoportok igyekeztek győztesként kikerülni a versenyből. Ebben a versengésben pedig az egyik leggyakoribb eszköz az erőszak, a kényszer. Csakhogy mára ez a magatartás életveszélyessé vált. Miután ugyanis ebben a mind vadabbá és elvakultabbá váló küzdelemben létrehozták az atomfegyverek szörnyű arzenálját, előállott az a — történelmileg soha nem volt — helyzet, hogy az ember képessé vált saját kultúrájának és az élővilág egészének a teljes megsemmisítésére. A történelem eddigi menetében az emberi kultúra léte, fönnmaradása természetes, mi több, természeti adottság volt. Most viszont választás kérdése. S így annak, aki élni akar, értékként tételeződik. Rendet lehet-e teremteni az ellentmondások között?

Úgy tűnik, az emberi kultúra lényegéből fakadóan plurális. Az egyes kultúrák gyökeresen eltérő módon vélekednek a világról s benne elfoglalt helyükről. Ám, ha továbbra is csak a saját érdekeiket, értékeiket szem előtt tartva tevékenykednek — akár a többiek rovására is — könnyen katasztrófába sodorhatják az Életet.

Mintha — s ez egy újabb ellentmondás — a pluralitás megváltoztathatatlanságának felismerésével egyidőben érkezett volna el egy valóban egyetemes érték megszületésének és érvényessége elismerésének az ideje.

Ez az érték pedig a kultúra fennmaradása. Ebből a szempontból érték mindaz, ami a kultúra fennmaradását elősegíti. És káros minden olyan jelenség, megnyilvánulás, amely mások rovására, mások sérelme vagy pusztulása árán kíván érvényesülni.

Értékrendek, filozófiák, vallások, zártak és nyitottak, egymásnak ellentmondók vagy rokoníthatók valószínűleg mindig lesznek. Hiszen a személyiség kiegyensúlyozott létéhez nélkülözhetetlen egy stabil értékrend, amely egy meghatározott világszemléleten épül fel, amellyel elrendezheti a világot önmagában és önmagát a világban. És ez az értékrend lehet vallásos vagy ateista, abszolút értékekben hívő vagy a viszonylagosság elfogadója — a lényeg, hogy általa megnyugvást találjon a lélek.

Mivel az ember társas lény, ezért a hasonló szemléletű, hasonló értékeket valló emberek mindig meg fogják találni egymást, és kialakítják a maguknak megfelelő életvitelt. E kor nagy kihívása, hogy ezek az egymástól eltérő személyek, csoportok, közösségek, társadalmak képesek lesznek-e elválasztani a LÉT-re vonatkozó felfogásaikat az ITT és MOST kérdéseitől. Az előbbi ugyanis — személyes vagy kollektív — magánügy, s így a kívülállónak ebbe nem lehet beleszólása. Az utóbbiban viszont — mely az együttélés, az egymás mellett létezés mikéntjét, hogyanját jelenti — kötelező modus vivendire jutniuk. Felismerik-e vajon, hogy ettől az atomhalállal fenyegetett kortól kezdve közös dolgaink csak megegyezéses módon rendezhetők, aholis a párbeszéd alapja a másik létének és értékének az elismerése. Felismerik-e vajon az életlehetőségek korlátozott forrásaiért alkudozva, hogy ki kit győz le játszmák többé nem lehetségesek, csak kooperáció. Tolerancián alapuló kooperáció, amely az emberi kultúra fennmaradásának, mint egyetemes értéknek az elfogadásából következik. Vita csak az együttélést szabályozó elvek, értékek, politika körül lehet. Az egyes filozófiákkal, világszemléletekkel és a belőlük következő értékekkel kapcsolatosan viszont nem értelmezhető az igaz vagy hamis kategóriája, az értékes vagy értéktelen, a fejlett vagy fejletlen fogalma. A LÉTEZÉS ugyanis kimeríthetetlen, s minden egyes kultúra, világmagyarázat és érték annak egy valóságos összefüggését tárja elénk. Az elfogulatlan szemlélő előtt, aki nem saját értékrendje foglyaként, hanem nyitottan közeledik a másik emberhez, közösséghez, kultúrához, az Emberi Jelenség káprázatos gazdagsága tárul fel. S ehhez a gazdagsághoz járul hozzá minden személyiség, aki — tudatosan vagy anélkül — betölti feladatát.

— Mi az, hogy küldetés?

— Titok, ami bennünk lakik.

— Énbennem is?

— Igen.

— És meg lehet tudni, hogy miről szól?

— Ha nagyon erősen akarjuk, akkor igen.

— Én mikor fogom megtudni?

— Ha nagy leszel. Az lesz a dolgod, hogy megtudjad. Te leszel a Titok-kereső. És ha megtaláltad amiről a titok szól — a mesét -, majd eljátszhatod, ha akarod.

— Mint a Csipkerózsikát a babákkal?

— Olyasformán.

MEGTERÍTETT ünnepi asztal. Öt oldala mentén a tányérok, kanalak, villák gondosan kifényesítve — némi méltósággal — sorakoznak, mintha csak tudnák: nem akármilyen ebéd következik. A tálakban a kedvenc ételek várják izgalommal, mikor érkezik el az ő idejük. Egy vázában virágok pompáznak, s mellettük az ünnep édes, illatos, habos szimbóluma Békakirállyal, Öregnéneőzikéjével és Brumimacival a közepén. Körülöttük a múló idő aprócska, fehér gyertyái. A lemezjátszóról halk zene szól. A kulcsrazárt ajtó mögött viszont már türelmetlenkedő jövés-menés. Anya beszólítja az ünnepelt testvérkéit.

— Akarjátok ti átadni az ajándékot?

— Igen!

— Igeeen!

— És tudjátok, mit kell mondani?

— Azt, hogy szüjetésnapot!

— Boldog születésnapot! Jó?

— Jó.

— Akkor hát behívom.

Boldog születésnapot! Gyertyaláng, ajándék, jókívánságok. Miről üzennek? Arról, hogy örülünk Neked. Örülünk annak, hogy megérkeztél közénk és itt vagy velünk. Örülünk, mert általad teljesebb az élet, gazdagabb a világ.

Gyertyaláng, ajándék, jókívánságok. Kinek szólnak? Neked, a személynek. Annak az egyszeri, felcserélhetetlen és megismételhetetlen lénynek, aki önmagát úgy hívja: ÉN. Európa nagy találmányának. Hiszen nem mindig volt ez így.

Történetének hosszú évezredei alatt az ember közösségi kapcsolatainak szoros kötelékeiben élt — mintegy abban elmerülve -, hasonlóan a többiekhez, anélkül, hogy — eltávolodván tőlük s önmagától — ráláthatott volna világára s benne saját lényére. Léte csak valamely közösség — többnyire család — tagjaként igazolódott. Merthogy ezek voltak — mint gazdasági egységek — a társadalom épületének alapkövei.

Aztán jött a nagy rombolás, amit úgy is hívunk: ipari civilizáció. És az újjáépítés során már nem a közösségekre — családokra — alapozták a falakat, hanem a magukban álló egyénekre. Akiket ez a forgószél személyes kötelékeik sűrű, biztonságot adó hálójából belevetett a létbe. "Sem utódja, sem boldog őse / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek / Nem vagyok senkinek." Ki vagyok hát akkor, és kicsodák a többiek? Van-e szavunk a másikhoz, amely érthető, üzenet, ami felfogható, gondolat, amely átadható? És van-e szükség minderre? Úgy tűnik, igen. Mert hiába a büszke öntudat: "Vagyok, mint minden ember: fenség". Rögtön utána ez következik: "De jaj, nem tudok így maradni". Ám mindazt, mi egykor úgy adódott ahogyan az eső esik és a nap süt, most ki kell küzdeni: a kapcsolatot a másikkal. Mert most már nem szerep kapcsolódik törvényszerűen a szerephez — gazda a gazdasszonyhoz, úr a szolgához — egy megreformált, kidolgozott világ részeként. Hanem Én az ÉN-hez, egy föllazult, majdhogynem amorf létben. Még akkor is, ha a felszínen — bizonyos helyzetekben — csak szerepeikkel fordulnak egymás felé.

De miféle kapcsolatra lehet képes az az ÉN, amely — lényegéből fakadóan — önmagával van telítve? Valóban csak önmagával? Hiszen már önmaga megnevezéséhez is szüksége van a MÁSIK-ra. Mert ÉN csak akkor létezik, ha létezik a MÁSIK is. A gyermek saját magáról való tudásának feltétele, a másikkal — általában a szülővel — való kapcsolat. Énje felépítésére csak akkor van lehetősége, ha megnyilvánulásairól a másiktól állandó visszajelzéseket kap. És úgy tűnik, ez igaz a felnőtt emberre is. A szociálpszichiáterek azt mondják, hogy ha a személyiség magára marad belső információ-áramlásaival, az önmagával folytatott kommunikációval, különféle téveszmék, hibás hiedelmek, kóros tünetek alakulnak ki benne, és fejlődése megáll. Az emberek számára létszükséglet a kölcsönös személyes kapcsolat. Úgy is mondhatjuk: természetükből következik az egymásrautaltság. S ez a szükséglet éppen a hiány állapotában nyilvánul meg a legnagyobb erővel. Akkor, amikor — az ÉN színrelépésével — a személyes kötődések természetes adottságok helyett, megoldandó problémává váltak.

Mi lehet az alapja a MÁSIK-hoz fűződő kapcsolatnak akkor, amikor a tradíciók és a szokások már nem kötik, rendezik és szabályozzák az egymás közötti viszonyokat? A tisztelet. Miért?

Erre — itt Európában — legalább kétféleképpen lehet válaszolni — világszemlélettől függően. A keresztény felfogás a személyt úgy tekinti, mint aki Istentől reáruházott titokkal érkezik a földi létbe. A titok az ő kizárólagos lehetősége, amellyel egyedül ő rendelkezik és rajta kívül senki más. Ám mindenkiben van valami — Istentől kapott — adottság. Ez az alapja az egymás iránti tiszteletnek. Isten hív és szólít kivétel nélkül minden embert. Egyként felruházza őket végtelen rendeltetésükkel, melynek lényege, hogy az ember Isten föltétlen világuralmának képviselője a földön. A másik felfogás nem ismer a világ fölött álló abszolút szellemi létezőt. Mégis el lehet jutni erről a partról is ugyanoda: a személyiség tiszteletéhez. Hogyan? Hogyan lehet leküzdeni az értékek és erkölcsök relativizmusát a történetiség elismerésével és az abszolútum tagadásával egyidőben? Vagy netán lehetséges választani egy világi abszolút értéket, amelyből ugyanolyan feltétlenül következik a személy tisztelete, miként a vallásos filozófiában? Úgy vélem, igen.

Ha nem biztos, hogy van teremtő szellem, és egyelőre nincs tudásunk — az emberén kívül — más civilizációról, akkor csak egy dolgot választhatunk feltétlen viszonyítási pontként: az emberi kultúrát. Ez az, ami biztosan létezik. Az emberi kultúrát, mely jelenti: a fajt, az általa megteremtett, megőrzött és kiteljesített tárgyi, szellemi és lelki javak összességével. Ennek a kultúrának a fennmaradása és gazdagodása lehet az a választott érték, amely személyek feletti és abszolút. Abszolút abban az értelemben, hogy belőle levezethető az értékeknek egy szilárd hierarchiája, amely lehetővé teszi a biztos tájékozódást és eligazodást az életben. Az emberi kultúra létrehozói, megőrzői és kiteljesítői a személyiségek. Minden személyiség — egyediségéből fakadóan — hordoz magában egy egyszeri, megismételhetetlen lehetőséget a kultúra gazdagítására. Ez a másik iránti tisztelet és elismerés alapja. Minden másik képes gazdagítani a közös kincset valamivel, amit én nem tudok, és én is valamivel, amit mások nem tudnak. Tulajdonképpen, az együttélés szempontjából nem az az érdekes, hogy egy adott értéket hogyan alapozunk meg, miből vezetünk le, hanem hogy elismerjük-e. A lényeg a személy tisztelete, elismerése és az ebből fakadó tolerancia. A többi — közös dolgainkat tekintve — mellékes körülmény, magánügy.

— Boldog születésnapot!

Miért öröm a másik léte, velünk való léte, ha annyira különbözik mitőlünk? Érdemes-e azon fáradozni, hogy valamiképpen megismerjük és megértsük a másik világát, vagy inkább arra kellene törekedni, hogy olyanná tegyük őt is, mint mi vagyunk? Erre ugyanis óriási a kísértés. Ám az érték nem a hasonlóságban, hanem a különbözőségben van. Miért? Az ember folyton túlkérdez önmagán — ez úgy tűnik lényegi vonása. Személyes életének korlátja azonban megakadályozza abban, hogy a LÉT végtelen változatosságát — akár csak töredékeiben is — megtapasztalhassa. Pedig a törekvése erre irányul. A másikkal való kapcsolat viszont lehetővé teszi — közvetett módon — e tapasztalatok gazdagodását. Hiszen minden személy egyedi módon éli át a világot, benne a LÉT egyedi módon nyilatkozik meg. Ha sikerül megfejteni ennek az egyediségnek a tartalmát, olyasvalamit tudhatunk meg és élhetünk át, amire önmagunktól nem lennénk képesek. Az a felismerés, hogy TE képes vagy valami lényegeset mondani számomra a világról, és nekem is van számodra fontos közölnivalóm — a barátság alapja két ember között. S ez az adok-kapok nemcsak a felnőttek világában nyilvánulhat meg, hanem felnőtt és gyermek kapcsolatában is. Azt többnyire magától értetődőnek tartjuk, hogy a gyermek — aki folytonosan töltekezik — abból építi önmagát, amit a felnőttektől lát, hall, tapasztal vagy közvetlenül kap. De kevéssé szoktunk elgondolkodni azon, hogyan is hat ránk, befolyásol minket egy gyermek az ő nyitott, képlékeny lényével. Ehhez persze fel kell hogy adjuk felsőbbrendűségünk hamis tudatát, és engedni, hogy belevonjon saját világának mélységeibe.

Ha semmi mást nem teszünk, csak megpróbáljuk őt elfogulatlanul figyelni, ahogyan igyekszik beledolgozni magát a környezetébe, már akkor is egyedülállóan értékes tapasztalatokhoz juthatunk az emberről és egyben saját múltunkról. Amikor pedig már kérdez, megállíthatatlanul patakzó miértjeivel minduntalan föllazítja régen megkövült világszemléletünk építőelemeit, mert folyvást arra kényszerít, hogy olyasmit gondoljunk újra és fogalmazzunk meg számára is érthetően, amit — mint evidenciát — már régen tudásunk alapjaiba építettünk. S most kiderül, hogy nem is olyan magától értetődő. Számtalanszor rá kell ébredni arra, hogy hatalmas fehér foltok világítanak még a világról festett képünkön, s ezeket most — vele együtt, hatására és részben a kedvéért — igyekszünk befedni. Újra beleásva magunkat a múlt hagyatékába, gondolatokat merítendő válaszainkhoz.

Ha a felnőtt ember tisztelni való, méginkább az a gyermek, akinek lehetőségei még nyitottak, még egyik utat sem zárta el magában egy másik kedvéért, még akármerre indulhat és bárhová megérkezhet. Titka még érintetlen.

Ideje már, hogy itt az európai végeken is levetkőzzük végre a porosz nádpálcás pedagógia öntelt álarcát, amely a felnőttet a gyermek fölé emelte, mint feltétlen, mindenttudó és megkérdőjelezhetetlen hatalmat — nem lévén uralkodásának más terrénuma a jövő-menő abszolutizmusok országlásai idején. E felfogás a gyermekre úgy tekintett, mint egy üres lapra, melyet a felnőttnek kell teleírnia, a saját tetszése szerint. Mindebből nem is igen következhetett egyéb, mint a tölcsér és a nádpálca (illetve ez utóbbinak némileg szelídített változatai a beírások, intők és egyebek formájában). Beletölteni a gyermek fejébe mindazt, amit mi felnőttek jónak látunk, s ha nem megy, akkor beleverni. Holott "A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten" (Ady). Így az egyetlen dolog amit tehetünk, hogy fölkínáljuk neki a kultúra kincseit oly módon, hogy az támogassa őt saját embersége kidolgozásának hatalmas tettében.

EGYMÁSBA KAPASZKODÓ kezecskék, szaporán lépkedő kis lábak — közöttük egy-egy papa, mama. Viszi, sodorja őket a muzsika: "Zöld erdőben a tücsök házasodni készül..." Hegedű, nyenyere, bőgő hajtja, kergeti egyre sebesebben a vidám sokadalmat körbe-körbe. "Hol jártál az éjjel cinegemadár..." "Piros alma csutája / Sebes a rózsám szája..." A zenekar egyre húzza, s a kis torkok belekiabálják kicsorduló jókedvüket a világba: "Akinek most kedve nincs, annak egy csöpp esze sincs! Hate-hate-hate-ha!" "Aki nem tud táncolni, menjen haza aludni! Csujjuj-jujjuj-jujjuj-juj!" Azután lelassul a tempó, az összekulcsolódó kezek egymáshoz húzzák a vállakat, s a nagy kör szelíden ringatózni kezd a dallamon ide-oda: "Két szál pünkösdrózsa / Kihajlott az útra..." "Meggyújtják a csóvát, végig ég az utcán..."

Táncház. Múltunkból, sorsunkból fölszakadó muzsika. Öröm is, bú is cifrázza. A miénk. Ahogyan a tánc is — vigasságunk és keserveink eleven formája. S a dal — a bennünk átszűrt létezés aranya.

A miénk. A miénk? Kiket jelöl ez a többes szám első személy? Kik vagyunk mi, akik e kis nyelvtani entitás szerint egymáshoz tartozunk? A nemzet. Nemzet? Trombitaszót, lobogó zászlót, fújtató harci mént idéz ez a szó, meg résnyire szűkült tekinteteket, s ökölbe szorult kezeket — itt, az európai végeken. A "Talpra magyar"-t, meg a "Csonka Magyarország nem ország"-ot. Nemzet? Van-e valódi tartalma is e fogalomnak? Vagy csak indulatokkal telített petárda, amit az éppen győzelemre áhítozó politikai konjunktúra lovagok puffogtatnak, csinnadrattájuk nagyobb hatása kedvéért? Hiszen úgy tűnik, mintha a világ más tájain lemerülőben volna e létforma, átadva helyét egy tágasabb, nemzetek feletti integrációnak.

Mit is jelent az egyesült Európa? Mi az amit itt lebontani készülődnek lelkes europeerek, s marad-e valami a régi formákból? A jelek szerint csak a politikai és gazdasági határok oldódnak fel a vámok megszűnésével, a szabad tőke és munkaerőáramlás lehetővé tételével, a közös parlament felállításával, s az ehhez hasonló lépésekkel. Arról azonban nincs szó, hogy a francia, az angol — mi több, a bretagne-i vagy az északír — föladván eddigi hovatartozását, ezentúl minden átmenet nélkül európainak vallaná magát. A gazdasági és politikai egységgel együtt ugyanis csak a politikai nemzetállam szűnik meg. Ez a XIX. századi, önmagát túlélt együttélési forma.

Megmarad viszont a nemzeti közösség. S minél szélesebbé és mélyebbé válnak az integrációs folyamatok a gazdaságban és a politikában — úgy tűnik — annál markánsabban fogalmazódik meg egy ilyen közösséghez való tartozásnak az igénye. Miért? Mi az a kötelék, ami összetart a zsigerek és a fegyverek kényszerétől függetlenül is? Ami megtart? Mi a nemzet?

Ha történetisége felől közeledünk hozzá, úgy jelenik meg, mint egy fejlődési tendencia eredménye. A nemzetté válás — bizonyos értelemben — nem más, mint egy embercsoport individualizációjának folyamata, melynek során az adott csoport elkülöníti magát a környezetétől, és fokozatosan tudatossá teszi, felvállalja és érvényesíti a mindenki mástól különböző, egyedi, felcserélhetetlen sajátosságait. A nemzettudat létrejöttének legfontosabb összetevője és egyben hordozója a nyelv. A nemzet mindenekelőtt az azonos nyelvet beszélők közössége. És mi még? Kulturális egység. Az azonos nyelvet beszélők ugyanis többnyire hosszú évszázadokon át együtt éltek egy adott területen, s a közösen megélt sorsból törvényszerűen fölfakadt a közösség kultúrája, lelki alkata és mentalitása. A nemzeti kultúra — amely tárgyi, szellemi és lelki javak egymásba fonódó gazdagságában nyilvánul meg — nem más, mint egy nyelvi közösségnek a LÉT-re adott válasza. S amilyenek a történelmi adottságok és tapasztalatok, aszerint alakulnak a válaszok.

Minden nemzeti kultúra ugyanarról vall a maga nézőpontja szerint: az Emberi Jelenségről. S minden vallomás — mert a valóság szülte — érvényes. Ezért a különbözőség nem jelent egyúttal értékkülönbséget is.

A nemzeti kultúrák nem állnak szemben egymással és nem alkotnak fejlődési sort sem. Kiegészítik egymást. Az egyedi közösséghez képest a LÉT végtelen és kimeríthetetlen, ezért egy adott közösség LÉT-tel kapcsolatos tapasztalatai korlátozottak. A más kultúrával való kapcsolat gazdagabbá teheti, kiegészítheti a LÉT-ről szóló tudásunkat, mert — közvetve — részesülhetünk a másik tapasztalataiban is.

Ahol a szembenállás megjelenik ott nyíltan vagy rejtetten, a rivalizáló anyagi-hatalmi érdekek irányítják a történéseket. A versengés, a fölényre törekvés, az ellenséges érzület szításának alapja a korlátozott javak fölötti osztozkodás kényszere. A vezetés, a dominancia, a szupremácia — politikai kategóriák, a politikai állam helyzetére, magatartására vonatkoznak. A nemzeti kultúra arra hivatott, hogy a maga egyedi, felcserélhetetlen adottságait kibontakoztatva gazdagítsa a közös emberi kultúrát, hozzájárulván az Emberi Jelenség titkának értéséhez, és létének kiteljesítéséhez.

Mi következik mindebből mireánk nézve? Nem több s nem kevesebb, minthogy kimondjuk mindazt, ami csak magyarul mondható, kifejezzük, ami csak itt tapasztalható, megnyilvánítsuk, ami csak általunk létrehozható. A következő kérdés, hogy kik tartoznak a nemzethez? Mindazok, akik a nyelvet beszélik és a nemzeti kultúrához tartozónak vallják magukat.

Mindenféle faji, vallási vagy egyéb szemléletbeli korlát méltatlan az emberhez. A személyt ugyanis nem a származása, hanem az élete minősíti. Megítélésének alapja — nemzeti hovatartozandóságát illetően — csak valóságos kultúrafenntartó-teremtő tevékenysége lehet, nem pedig származása vagy felekezeti hovatartozása.

Vajon lesz-e jövője ennek az együttélési formának a küszöbön álló évezredben, amely — úgy tűnik — a hatalmas átrendeződések, a globális gondolkodás, az egész kontinensekre kiterjedő integrációk korszakát hozza? Talán igen. Hiszen az ember nem képes közvetlenül az emberiség egészében megkapaszkodni. Gyökerek nélkül viszont ide-oda fújja minden kósza szél. Az egyén számára az út a nagy egész felé csak ama közösségen keresztül vezethet, amelynek lelki-szellemi javaiból töltekezett, s gazdagodásához maga is hozzájárult.

IN DULCI JUBILO. Fenséges ujjongás. Az orgona hangjai — hozzávegyülve a fenyő illatához — betöltik a teret, s a zene áradó öröme egyszerre időtlenné lényegül az ezüstös gallyakon szétömlő gyertyafényben. Kinyílik az ajtó, s a három gyermek tágranyílt szemmel áll meg a ragyogásban.

— Megjött a Jézuska!

Ott magasodik előttük — padlótól a mennyezetig — a várva-várt ünnep gyönyörű szimbóluma. Sűrű ágai között titkok, lábánál a szeretet ajándékai. Itt van hát, amire oly sokat vártak az advent hosszú hetei alatt. A koszorút kötve, felvirágozva, a gyertyákat egyenként gyújtogatva erre a pillanatra készítették lelküket. Hogy megnyíljék — ha itt az idő — és befogadja az üzenetet. A mesét. A világról, az életről, önmagunkról.

— Mennyből az angyal lejött hozzátok...

Csillagszórók gyúlnak a gallyak között sugárzó Betlehem körül. A bejáratot óvó lamettazuhatagon ezüstösen táncol a fény. Bent a Kisjézus, meggyfaágacskákból készült, kóccal bélelt jászolában. Mögötte Mária és Szent József. Fejük körül a glória meg-meg csillan. A jászol fejénél a hírhozó angyal, kezében gyertya. Mellette két pásztor álldogál megilletődötten, báránykáival. Lábtól a három királyok ünnepélyes félkaréja, az arannyal, tömjénnel és mirrhával. Színes papírok, fagolyók, pamut és gyapjú csodás átváltozása!

— Ó gyönyörű szép titokzatos éj...

Miről mesél? Az ember legszentebb reményeiről. Hogy lehetséges a jó és a szeretet. S hogy általa szebb, melegebb, emberibb lehet az élet.

— Anya! Ha a Kisjézus jó és mindenkit szeret, akkor miért van a karácsonyfán a farkas és a boszorkány?

Meg a többi kedves vagy félelmetes ismerős a mesék világából? Hiszen itt nézelődik a gallyak között a hét kis törpe — kezükben csákány, lámpás — és a kis gazdasszonyuk, Hófehérke is.

Egy másik zugban Piroska — karján kosár, borral és kaláccsal — épp összetalálkozott a farkassal, aki fehéren villogó fogai közül jónapottal köszön reá.

Arrább Hamupipőke álldogál a tál lencsével. Körülötte három galamb, a segítségül érkezett seregből.

Egy szépen ívelő gally tenyerén ott a megrettent király és királyné Csipkerózsika bölcsője mellett, míg előttük a gonosz tizenharmadik tudósasszony — kinyújtott karral — éppen átkát szórja.

Alul, egy biztonságosnak vélt kis kuckóba a Három kismalac húzódott be. Tőlük nem messze alszik a királykisasszony, aki mézet evett. Álmát méhek dongják körül, közöttük a Méhkirálynő is.

Ahol a legsűrűbbek az ágak, ott piroslik csábítóan a mézeskalácsházikó. Előtte a megszeppent Jancsi és Juliska egymás kezét szorongatva figyeli a hajlott hátú vén boszorkányt, aki — botjára támaszkodva — befelé hívogatja a két gyereket.

Arrább, egy ugyancsak sötét zugban alélt királykisasszony. Nem messze tőle az érette viaskodó királyfi ebben a pillanatban ront — kardját magasba emelve — a félelmetes lángokat fújó hétfejű sárkányra.

Mit keresnek ők a jóság és a szeretet ünnepén?

Általuk tökéletes a szimbólum. Életfa a fa.

Hiszen a világ, amely — megannyi Jancsi, Juliska, Királyfi és Királykisasszony képében — magába foglal minket, tele van farkasokkal, boszorkányokkal, tizenharmadik tudósasszonyokkal. S mi több, e gonosz párák nemcsak kívülről támadnak reánk minduntalan, hanem lesben állnak bensőnk titkos rejtekeiben is.

Mert mi vagyunk a királyfi és a hétfejű sárkány egyszemélyben. S hogy az e

Címkék: esszé gyermek jézus küldetés szertartás