Hiszen a világ, amely — megannyi Jancsi, Juliska, Királyfi és Királykisasszony képében — magába foglal minket, tele van farkasokkal, boszorkányokkal, tizenharmadik tudósasszonyokkal. S mi több, e gonosz párák nemcsak kívülről támadnak reánk minduntalan, hanem lesben állnak bensőnk titkos rejtekeiben is.

Mert mi vagyunk a királyfi és a hétfejű sárkány egyszemélyben. S hogy az ember képes legyen elviselni ekkora terhet, kitalálta, hogy minden jó, ha a vége jó, s mesehőseit kivétel nélkül diadalra is segítette. Minden mese az ember gyönyörű reménysége arról, hogy lehetséges a jó győzedelme. Ez Betlehem története is. Jött Jézus, és megmutatta az embereknek hogyan él és üdvözül, aki az — általa egyetemesnek tekintett — erkölcsi törvényekhez igazodik. És hirdette: a legfőbb törvény pedig a SZERETET. Hiszen: "Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom. / 2. És ha jövendőt tudok is mondani és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok". (Pál első levele a Korinthusbeliekhez.)

Jézus az európai személyiség nagy reménysége és lehetséges választása. Hiszen az ember szabad. Lehet jó is, rossz is. Szerethet is, gyűlölhet is. Ebben áll a felelőssége. Ugyanakkor sohasem lehet tökéletes erkölcsi személyiség. Ez Krisztus kiváltsága. Ez benne az isteni. És mint ilyen, az ember számára elérhetetlen. Az ember egyet tehet: törekedhet a jóra, és gyakorolhatja képességét a megbánásban és a jóvátételben, ha rossz útra tévedt. Erről szól Karácsony üzenete minden nyitott léleknek — legyen bár hívő vagy hitetlen. Törekedj a jóra és légy szeretetteljes! S reménykedj, hogy ezáltal a világ nagy feszültségei feloldhatók lesznek.

KARÁCSONY. A szeretet ünnepe, a család ünnepe. Soha talán nagyobb szükség, mint ma, nem volt e két egymáshoz kapcsolt érték megerősítésére. Hiszen a hagyományos kötelékei közül kiszabadult, választásokra képes személyiség, időről időre saját egoizmusának szakadékai közé téved. Szabadságától megszédülve ellök magától minden köteléket, vagy ha fel is vállalja egyiket-másikat, csak eszköznek tekinti céljai eléréséhez. S a végén önmagának sem meri bevallani, hogy "homokos, szomorú, vizes síkra" ért.

A másik véglet e rémképtől megriadva múltidéző reminiszcenciákba menekül, s visszasírja a tradicionális kötöttségek világát, amely kinek-kinek visszavonhatatlanul kijelölte a helyét a családban, világban egyaránt. Holott megoldásokat helyesebb volna talán e két véglet között keresni. Korunk nagy kihívása ugyanis, hogy a magát választásaival meghatározó szuverén individÚm képes lesz-e oly módon kötelékeket teremteni, hogy az önmaga és a vele együtt élők, vele kapcsolatban lévők kiteljesedését eredményezze? Mert úgy tűnik, nincs alternatívája belátható időn belül sem az egyéniesülésnek, sem a személyes kötődéseknek itt az európai kultúrában. "Vagyok, mint minden ember: fenség" és "De, jaj nem tudok így maradni" — a kettő változatlanul együtt igaz. Erre utal az a sok kapcsolatokon kívül rekedt s önmagával meghasonlott lélek is, aki a fenyegető űr elől a mámorba menekül.

Kétségtelen. Dédanyáink idejében lényegesen egyszerűbb volt a helyzet e tekintetben. Kapcsolódni csak családon belül lehetett, a "suba a subához, guba a gubához" elv pedig — ritka kivételektől eltekintve — mindent zökkenőmentesen elrendezett. Hiszen a család elsősorban gazdasági egység volt, a kötések a birtok szempontjából köttettek, s akit személyes vonzalmai másfelé húztak, az belefojthatta bánatát a dalba, versbe. "Zöld pántlika könnyű gúnya... Mert azt a szél könnyen fújja... Kerpa ruha nehéz gúnya... Mert azt a bú földig húzza..."

Gazdasági funkciójából eredt a család belső szereposztása is, amit azután a szokások szentesítettek. S mindez rendkívüli módon szilárddá, ellenállóvá tette az érzelmek ingadozásával szemben.

És ma? Ma a család alapja elsősorban a vonzalom. Funkcióját tekintve pedig olyan kommunikációs rendszer, amelyben két — többé-kevésbé — autonóm személyiség igyekszik szót érteni egymással, és az autonómia lehetőségét hordozó és igénylő gyermekekkel. Hogy ebben a rendszerben kinek mi a szerepe, s ebből fakadóan a feladata, az egyáltalán nem magától értetődő. Egyvalami azonban bizonyosnak látszik. A család lényege ma a gyermek. (Nélküle a kapcsolat együttélés vagy házasság.) Másrészt a család az, aki beleállítja az újonnan érkezőt a világba, s ha ezt a feladatát nem teljesíti, sodródó, cél és értelem nélküli létre kárhoztatott emberek nőnek fel. Hisz újak mindig jönnek, mert "Az élet él és élni akar". Az is bizonyos, hogy egy olyan helyzetben, amikor a szocializáció során a személyiség nem évszázadosan kipróbált sémákba formálódik bele, hanem a követhető életformák, magatartási minták, értékrendek sokaságából kell választania, rendkívül megnő azoknak a felelőssége, akik először választanak a gyermek nevében. Akik az útravalót összekészítik számára.

Akkor is így van ez, ha később, mindent amit kapott, fölülbírál, újraértékel, és végül is saját életének teljes jogú és független alkotója lesz.