Tizennyolc éves koromban, 1952-ben a Vörös Meteor igazolt öklözője voltam. Edzőtermünk a Dugonics utcában volt, edzőm Dobronai Pál. Ősszel válogató mérkőzésre került sor egy szovjet csapattal a Rákóczi út és a Múzeum krt. sarkán lévő teniszpályán – ma üvegpalota van a helyén.

Az orosz fiúra az első két menetet záporosan rávertem, majd a harmadikban többször padlóra tettem. Végül kiütéssel győztem. Első nemzetközi mérkőzésem volt, mindenki gratulált a fölényes győzelemhez, úgy hogy nagyon örültem. Másnap az edzésen megjelent két bőrkabátos ember, széles karimájú fekete kalapban, s közölték, hogy az újpesti egyesületbe visznek, mert tegnapi győzelmem alapján az országos válogatott tagja leszek.

A hír nagyon jó volt, a két elvtárs viszont nagyon komoran viselkedett, de hát mindegy, mentem velük. Egy lefüggönyözött Pobeda személykocsiba ültettek, s a Jászai Mari téri ÁVH központba vittek. Kérdéseimre azt felelték, hogy ne pofázzak.

Az ÁVH udvarán fejemre csuklyát húztak, lifttel levittek a pincébe, ahogy meg tudtam állapítani, több szint mélységbe. Ott meztelenre vetkőztettek, úgy, hogy a csuklya a fejemen volt. Csak akkor vették le, amikor belöktek a cellámba. Megdöbbenésemre ott már két, szintén teljesen meztelen férfi kuporgott a nyirkos, hideg betonkockában!

Másnap délelőtt kihívtak, a csuklyát visszahúzták, majd rám adtak egy katonai nadrágot és blúzt. Így vittek föl, mezítláb, a nem tudom hányadik emeletre egy szobába, ahol levették a csuklyát. Három civil ruhás ÁVH-s és két szovjet katonatiszt volt ott. Azzal kezdték, kitől kaptam utasítást arra, hogy szovjet ellenfelemet – ahogy mondták – „ilyen megalázó módon” megvertem. Azt válaszoltam, hogy az öklözés erősport s mindig van vesztes meg nyertes. Erre a gumibot-ütések tömkelegét kaptam, majd közölték, hogy a dicsőséges vörös hadsereg hős katonájának fiát vertem agyba-főbe – ki adott erre parancsot!? Azt mondtam, hogy senki sem, én győzni mentem a ringbe. Erre ismét kaptam, számolatlanul, majd visszavittek a cellába.

A másnapi kihallgatás, se szó, se beszéd, gumibotozással kezdődött, majd hanyatt rákötöztek egy priccsre, úgy, hogy egyetlen tagomat sem tudtam megmozdítani. A fejem fölött tartály volt, amiből jéghideg víz csepegett a homlokomra, ütemesen. Eleinte csak mosolyogtam magamban, hogy micsoda hülyeség, de idő múltán kibírhatatlan lett. Zengett, csattogott a fejem, úgy éreztem, széthasad. Ordítottam, pedig nem akartam ezek előtt. Végül valószínűleg elájultam, mert arra eszméltem, hogy hideg vízzel öntöznek. Kioldoztak; nem tudtam megállni a lábamon.

Egyetlen kérdésük volt: tudom-e már, hogy ki volt a felbujtóm? Nem tudtam mást mondani, csak azt, hogy senki.

Levittek, majd még két napon átvertek, vizet csöpögtettek – eredménytelenül.

Két társam közben eltűnt mellőlem. Egyik éjszaka egyik, másikon a másik. S mindkétszer halálos sikolyokat hallottam, majd furcsa kattogó, csattogó gépzajt. – Később, a forradalom után hallottam, hogy emberdaráló gép volt az ÁVH pincéjében. Nem tudom, hogy én annak a zaját hallottam-e.

Társaimnak különben a nevét sem tudtam, mert egyetlen szót sem váltottunk. Tudniillik, mikor megérkezéskor belöktek a cellába, rám ordítottak, hogy meg ne mukkanjak, mert ellátják a bajomat. Mikor pedig én mégiscsak szólni akartam társaimhoz, suttogva, iszonyodva húzódtak el tőlem, s befogták a fülüket.

Őket már nem hordták kihallgatásra, úgy látszik, le voltak írva. Testük csupa nyílt seb, zúzódás, kékség volt – s mire én ezekben utolértem őket, egyedül maradtam.

Szentül meg voltam győződve, hogy az ő sorsukra jutok. S olyan, hogy mondjam kába közönnyel gondoltam arra, hogy legalább megszabadulok szenvedéseimtől... A villany a cellában állandóan égett, időérzékemet elvesztettem, úgy hogy mikor legközelebb jöttek értem, azt hittem a halálba visznek. De nem, visszakaptam ruhámat, csuklya a fejemre, s rabszállító autóba tettek.

Recsken köröttünk ki. Itt majdnem egy évig voltam, majd hirtelen ötvened magammal az oroszlányi KÖMI (közmunkára ítéltek) politikai rabtáborba szállítottak, s a XVIII. bányaüzemben dolgoztunk. – Recskről és a kényszermunkáról bajtársaim már éppen eleget beszéltek és írtak, én minek szaporítsam.

Elég ahhoz annyi, hogy mikor 1956 október 25-én az oroszlányi és környéki lakosok – főleg bányászok – kiszabadítottak bennünket, akkor derült ki, hogy az én rabságomról semmilyen írás, határozat, ítélet nincs! Majdnem pontosan négy évet ültem „illegalitásban” azért, s estem át ezer meg egy szenvedésen, mert 1952 őszén egy nemzetközi válogatón erősebb voltam, mint az ellenfelem.

Kiszabadulván persze hogy siettünk Pestre. Én számos, ma is élő társammal Szabó bácsihoz csatlakoztam a Széna téren – amiért a megtorlás idején persze hogy megint bőven kaptunk. De beszéltek, írtak már erről is eleget, úgy hogy én itt csak arra akarok emlékeztetni, hogy hány szenvedő társam volt a kommunizmusban!? Száz meg százezer.

Belegondol ebbe a mai társadalom? S eltűri, hogy a gonosztevők szabadon fussanak? Vagy ráébrednek-e a politikusok, hogy a tegnapi bűnök büntetlensége a mai bűnök kelesztő kovásza?

Eszébe jut valakinek is, hogy ha mi 1956-ban nem szállunk szembe a világ akkor legerősebb szárazföldi hadseregével, akkor most nagyon sokan nem ülnének bársonyszékben?

Miközben Princz Gábor egyhavi fizetése nekem kb. 300 havi nyugdíjam. De nem csupán nekem, hanem a legtöbb bajtársamnak is. Vajon anyagias vagyok és önző, mikor azt kérdezem, hogy miért nem lehet nekünk annyi a nyugdíjunk, mint azoknak, akik a Jászai Mari téren meg szerte az országban kínoztak bennünket?! Nekik meg annyi, mint nekünk most.

Egyáltalán szégyen, (de nem a miénk!) hogy az ilyesmit nekünk, az érdekelteknek kell fölvetnünk.

És nem csupán rólunk van szó, hanem a nyugdíjasok nagyon nagy többségéről, akik a kommunizmus nyomorult évtizedeiben fenntartották az országot (lehetővé téve például, hogy a mostani vezetőket az állam kiiskolázza), s most köszönetképpen, nyomorban, de legalábbis szigorú szegénységben tartják őket.

Nem gondolja a mostani középkorú meg fiatal társadalom, hogy ha ők ezt most eltűrik, akkor majd őket is nyomorba lehet dönteni, mikor nyugdíjas korba érnek?!

A politikában a jobboldal most, 1998-ban, valamennyire összefogott, be is szavaztuk őket a hatalomba – de mikor fogunk össze mi, nyomorban élő nyugdíjasok és aktív korú milliók? Persze, megzavar bennünket, hogy most például az a Sándor László uszít a nevünkben, aki a Horn-kormány négy éve alatt egyetlen egyszer sem lázított, pedig ha valami, akkor a Bokros-csomag taszított nyomorba bennünket.

Ugye-ugye, hogy meg kellett volna csinálni azt a tavaszi nagytakarítást, ötvenhat szellemében? Nem megkínozni, nem ledarálni, mert mi emberek vagyunk, nem állatok, hanem elvenni az összeharácsolt vagyonokat és a bűnösöket munkatáborokba zárni. Mert lám, mikor kiderült, hogy a bűnök bűntetlenül maradnak, akkor egyből megnyílt a csipájuk. És Keleti György miniszter korában odáig merészkedett, hogy kijelentette: Oroszlányban nem is volt politikai rabtábor!

Kilopják alólunk a múltunkat, letagadják szenvedéseinket. Ha így megy, a végén ki fogják deríteni, hogy Horn Gyula, a horngyulák voltak a szabadsághősök, mi pedig a pufajkások. S mi hiába tiltakozunk, mert az értelmiségi szakemberek is az ő pártjukra álltak. Például a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos levélben közölte velünk, oroszlányi 56-osokkal, hogy Ságvári Endre és Mansfeld Péter egyaránt a magyar szabadságért harcoltak!

Ez talán jobban fáj, mint az ávósok ökölcsapásai.

Rendet kell csinálni, az erkölcs és az igazság alapján, különben megint 56 lesz. Ezt tudom mondani.

Klinka Mihály
56-os Szövetség
Bokod