Néhány adatszilánk:

Mi történt, amikor az Institute for Historical Review 50 000 dollárt ajánlott annak, aki be tudja bizonyítani, hogy a zsidókat elgázosították Auschwitzban?
Nem nyújtottak be bizonyítékot a jutalomért, de az intézmény ellen 17 millió dolláros kártérítési pert indított egy korábbi auschwitzi táborlakó, Mel Mermelstein, aki azt állította, hogy a jutalom felajánlása alvászavarokhoz vezette és az üzleti élete veszteséget szenvedett, valamint, hogy a felajánlás a „megállapított tények ártalmas tagadását” képviselte.

Hogyan volt lehetséges egy tömeges megsemmisítési programot titokban tartani azoktól, akiknek meggyilkolását tervbe vették?
Nem lehetett volna titokban tartani. Tény az, hogy nem voltak tömeges elgázosítások. A megsemmisítés-történetek háborús atrocitáspropagandaként keletkeztek.

Körülbelül hány zsidó halt meg koncentrációs táborokban?
Szakértői becslések szerint egész Európában és a teljes háború alatt ez a szám

300 000 és 500 000 közé tehető a fennen híresztelt 6 millióval szemben.

Mi a helyzet azzal a váddal, hogy azok, akik megkérdőjelezik a holokauszt-történetet, egyszerűen antiszemiták vagy neonácik?
Ezt a rágalmazást arra tervezték, hogy eltereljék a figyelmet a tényekről és a becsületes vitákról. A tudósok, akik cáfolják a holokauszt-történet állításait, minden fajban és etnikai-vallási csoportban megtalálhatók (a zsidók között is). Nincs összefüggés a „holokauszt”-cáfolás és az antiszemitizmus vagy neonácizmus között. Növekvő számú zsidó tudós nyíltan elismeri a bizonyítékok hiányát a kulcsfontosságú holokauszt-állításokkal kapcsolatosan.

Miért van oly kevéssé publikálva a holokauszt revizionista nézet?
Mert politikai okokból az uralkodó osztály nem akar mélyebb tárgyalásokba bocsátkozni a holokauszt-történetet övező tényekről.

Mi történt azokkal a „revizionista” történészekkel, akik ennek ellenére kétségbe vonták a holokauszt-történetet?
Rágalomhadjáratot indítottak ellenük, elvesztették akadémikus állásukat, nyugdíjukat, tulajdonaikat megrongálták, és fizikai erőszakot alkalmaztak velük szemben.

Ezek a tények, de vajon mért ilyen ködös ez a téma és mért annyira hangsúlyos mégis a médiában, a hivatalos hírekben, 50 egynéhány évvel a háborús események után?

A fő oka ennek az az anyagi, politikai és erkölcsi előny, amiről nem akarnak lemondani a kedvezményezettek.

A kommunisták előnyére vált a világháború folyamán és az azutáni években azzal, hogy elterelte a figyelmet a szovjet háborús uszításról és atrocitásokról a második világháború előtt, alatt és után.

Nagy-Britannia erkölcsi haszna legalább akkora volt, mint a Szovjetuniónak: elterelte a figyelmet a saját munkatáboraiban történtekről.

De legfőképpen a zsidó népnek vált és válik hasznára, hiszen a holokauszt-történet segíti a zsidót, mint csoportot a kritikák ellen. Egyfajta szekuláris vallásként, érzelmi köteléket biztosít a zsidók és vezetőik között. Hatalmas eszköz ez a zsidó kártérítési és pénzgyűjtő-kampányokon és ezzel igazolják az USA Izraelnek küldött pénzbeli és fegyverek küldésében megnyilvánuló éves segélyeit.

Még a keresztény egyházakat is eszköznek használják fel az érdekcsoportok a holokauszt ébrentartása érdekében Európaszerte: sok keresztény lelkész egész évben megemlíti a holokauszt témáját vasárnapi prédikációiban. A holokauszt-történet felidézésével ugyanis igazolják azt az ótestamentumi tézist, hogy a zsidó szent és örökké üldözött „kiválasztott nép”.

Izrael állam előnyére is szolgál azzal, hogy igazolja a dollármilliárdokat, melyet Németország jóvátétel címén fizetett Izraelnek és sok más egyéni „túlélőnek”. A cionista/izraeli lobbi arra használja, hogy a Közel-Keleten Izrael-barát külpolitikát diktáljon Amerikának, és hogy az amerikai adófizetők pénzét Izraelbe irányítsa, mely évi több milliárd dollárra rúg.

Sok kedvező hatással van tehát a holokauszt éltetése a zsidóságra és Izraelre. Ez azonban azzal jár, hogy a szenvedés gondolatát is folyamatosan éltetni kell a zsidók lelkében, akik ezt lelki sérülésként tartják magukban számon.

A holokauszt-történet fenntartása a közgondolkozásban kemény munka. Hasonlóan a sztárok népszerűségének fenntartásához ez esetben is filmek tucatjait, túlélők visszaemlékezéseit, médiahíreket, esetenként rágalmazásokat, álhíreket, botrányokat, atrocitásokat kell generálni ahhoz, hogy ez ennyi év után is megnyilvánulhasson.

Amennyiben sikerül a zsidó háborús szenvedések gondolatát fenntartani, akkor a holokauszt néven köztudatba emelt zsidó lelki sebeket egyfajta kapcsolat-valutává tudjuk alakítani. Ezt aztán embercsoportok, országok, kormányok irányítására és befolyásolására használjuk fel.

A lelki sérülések kormányok és a média és pénzelt művészek általi folyamatos közgondolatban tartása azonban a holokauszt-túlélők és minden zsidó számára káros. A megsebzett személyeknek kijáró előnyökhöz, tisztelethez és elismeréshez hozzászokva ugyan folyamatosan fenn lehet tartani a befolyást más népekre nézve, azonban a fájdalmas események emlékeinek "piacra dobásával" életben tartjuk azokat saját lelkünkben, meggátolva azok begyógyulását.

Olyan mélyen beleássuk magunkat immár 50 egynéhány éve saját sérelmeinkbe, hogy lelki sebeinket egyfajta társadalmi valutává alakítjuk.

Úgy érezzük vagy legalábbis úgy teszünk, mintha a népünket a háború során ért fájdalmak miatt bizonyos kiváltságokkal kellene rendelkezzünk, mintha előjogaink lennének másokkal szemben, jogunk lenne kártérítést,  anyagi segítséget követelni mindazért, ami velünk akkor történt, s jogunk lenne a lehető legtöbb országtól végtelen anyagi és érzelmi támogatást várnunk.

De valóban van-e még jogunk mindezekhez?

Még ha úgy döntünk, hogy van jogunk hozzá és eszerint cselekszünk, a holokauszt-érzés állandó életstílusunkká válásával magunkat bélyegezzük meg. Igencsak nehezünkre esik ugyanis hogy a holokauszt-érzés kiváltásával járó kiváltságoktól valaha is megváljunk. És mivel nincs semmiféle programunk a háborús lelki sérüléseinkból való gyógyulás folyamatának elindításához, azt kockáztatjuk, hogy függővé válunk attól a folyamatos vagy megújuló pénzbeli és együttérző támogatástól, amit eddig Amerikától és Európától kiharcoltunk magunknak. Ez azonban nem tarthat örökké.