Miként válik egy hét évszázados település az elmúlás martalékává? A völgykatlan mélyén gyanús csend uralkodik. Sehol egy gyerek. A házak komoran hallgatnak, a szemekben nincs reménység. Cseppben a tengert látjuk-e? Szabó Géza riportja egy hajdan nyüzsgõ, eleven faluról szól. A különféle egyletek és körök ideje lejárt, ma már csak a fúvószenekar mûködik. Ki kell kísérnie a halottakat a temetõbe.

Zötyögünk a hol volt, hol nem voltban, a Besztercétõl huszonnégy kilométerre fekvõ Zselykre igyekszünk. Legközelebbi szomszédjai: Sajónagyfalu, Szentiván, Dipse, Fehéregyháza, Péntek, Nagyida. A kör úgy zárul, hogy egyetlen kijárat létezik, a maradék lakosság mélyen fekvõ völgykatlanban, a Göderben várja az utolsó ítéletet. „Zsákutca ez, kérem, a világ végén van a mi falunk”– mondogatják a helybeliek, viszont a templomkertben a 2002-es emléktábla bizakodóbb hangnemben azt hirdeti, hogy Zselyk volt, van, lesz. A márványlapon megbújik egy apró végtelenjel, ami olyan, mint valami szép önámítás.
Az elsõ okleveles nyom 1332-bõl származik: Sylk néven emlegetik a helyet. Evangélikus település, színmagyar lakossággal. A zselyki a beszterceinek anyagyülekezete. A településen a 18.-tól a 20. századig mindvégig volt oskolamester, és a téesz idejében a környezõ falvakból is jöttek diákok, bentlakást létesítettek számukra. 1951-ben hét tanítóról, valamint tanárról tudunk, harminc évvel késõbb viszont megszûnik az oktatás. Az iskola épülete azóta romos állapotban várja a szebb napokat.
A 19. század derekán szinte nyolcszáz fõ élt Zselyken, 1990-re 137-re zsugorodott a lélekszám. Akkor az 55 férfi és 82 nõ átlagéletkora 65 év volt. 2007 januárjában a 151 házból 81 üresen áll (vagy már össze is dõlt), és immár vészesen fogyatkozik az elöregedett lakosság. Fiatal generációnak számít azoknak az 50-60 éves beszterceieknek a csoportja, akik nyugdíjazás után kiköltöznek ide. Egyre ritkább ez a fajta utánpótlás is, miközben õshonos zselykit legalább három évtizede nem kereszteltek a templomban.

„Maradékaimat egybegyûjtöm…” Az éjszakai fényszóróáradatban különös játékot eszelünk ki Borsos Lacival, hogy egyikünk se aludjon el a kocsiban. Nem ország-várost játszunk, hanem arra kérem, számolja össze, jelenleg hányan élnek szülõfalujában. „Az elsõ házban lakik Sanyika az apjával, akit falusi nevén Sztupinak becéznek. Utána következik néma Minyu, õ magára maradt, meghaltak a szülei.” Sorolja a számokat és a házakat, mondja, hányan élnek egyikben, másikban. Gyorsabban halad, mint ahogy az útjelzõ kövek fogynak, nem egészen másfél perc alatt végez a településsel. A kiegészítõ történetek oldják valamelyest a nyomasztó hangulatot, például megtudom, hogy a Kendereskert utcában lakik Magyarosi Márton: „Tudod, Pali testvére, aki azt szokta mondani, hogy négy menyecskével él együtt.” Marci bácsi másnap, disznóvágás közben mosolyogva meséli, hogy az õ utcájában négy asszony él, jobbára hetven körül járnak. A faluban ugyanilyen a helyzet.
„Visszajövünk a Kendereskertbõl, eddig 51 fõ van. A tiszteletes úr az 55. lakosunk. Aztán a Kicsi utcában összesen négyen volnának. Nálunk, a Pénteki utcában, a hídtól felfelé, valamivel többen leszünk: 23 fõ. Magyarosi László népes családdal büszkélkedhet, itt öten reggeliznek. A szomszédban kettõ, jóságos Margit néni a hetvenedik, harangozó barátunk lesz a hetvenkettedik, apuék: hetvennégy. Mi Anival nem lakunk itt, csak kijárunk hétvégén Besztercérõl. Gyuri bácsi szupermarketje következik: hetvenhét fõ, Misi bácsiékkal hetvenkilenc, Ernõ barátom a nyolcvanötödik. A pohár alját méregetõ Szügeti egymagában tengõdik, aztán ismét hárman vannak a 126. házszámnál. Ödi bácsiék ketten élnek, a szomszédja lesz a kilencvennegyedik. Vereskupásni két személy, és a falu végén van még egy hármas család. Az utolsó házban ketten élnek, a pálinkafõzde ugye, nem tevõdik. Tehát öszszesen 115 lakosa van Zselyknek.” A rögtönzött népszámlálási adat másnap módosításra szorul, ugyanis meghal a 133. házszám alatt Kupás Erzsi néni.

A volt és a nem lesz között. A turnerek évi közgyûlésükön azon vitatkoztak, hogy az immár 128 éves fúvószenekar elfogadjon-e pártolási díjakat a most jelentkezõ ifjaktól vagy sem. Az elnök egyértelmûvé teszi, hogy a mûkedvelõ zenekar mindössze azért létezik, mert évente részt kell venniük hat-hét temetésen. Ha tehát marad a pártolási díj (családonként 15 új lej), õk kötelezettséget vállalnak, hogy az érintetteket méltó módon elbúcsúztatják, zeneszóval kísérik ki a temetõbe. Erre reagál a Besztercén élõ Bezsnei Tibor, mondván, hogy az egészen fiataloktól nem szabad pártolási pénzt gyûjteni, mert nem biztos, hogy sok-sok év múlva létezik még a zenekar, és jelen lehet a temetéseken. A pénztáros, Magyarosi Mihály amellett kardoskodik, hogy ez nem temetési taksa, hanem pártolási alapösszeg. Balázs Csaba, a fúvószenekar karmestere lehangolónak tartja, hogy ennyire ráálltak a temetésekre. Az egykori díjesõre, a versenyek hosszú sorára immár gondolni sem szokás – a repertoár komor, sehol egy keringõ, eltûnt a régi majálisokra emlékeztetõ hangulat.
Borsos Laci (maga is zenekari tag) amiatt kesereg, hogy „belátható idõ múlva”, amit õ tíz-húsz évben határoz meg, a magyar hangot felváltja a román, a betelepülõk garasokért felvásárolják az üres házakat. Számára nem az a fájó, hogy nincs tánccsoportjuk, mint Magyarónak, még csak nem is azt bánja, hogy nincs mûút. Egyetlen fizetéses állás van a faluban, a papé. Más helyeken is elõfordul ilyesmi – mondja. Megesik, hogy nincs óvodájuk, iskolájuk, mégsem válnak kísértettanyává. „A környezõ településeken pezsgõ élet van. Nálunk a hanyatlás az úr.” 1974-ben õk voltak az utolsók, akik nyolc osztályt végeztek Zselyken, és 1981 óta semmiféle oktatás nem folyik itt. Wass György 1949 és 1974 között tanított náluk. 1990-ben keserû kérdésen töprengett: „Most, amikor a falu teljes, de önként vállalt felszámolását jelentõ visszaszámlálás megkezdõdött, groteszkül hat a kérdés: meg lehet-e menteni a települést a végpusztulástól?”

A haldokló nyugodt hétköznapjai. Elsõ ránézésre senki sem hinné, hogy baj van. Séta az örökké üres fõutcán: túlvilági nyugalom, angyali csend mindenhol. Igaz, akadnak romos, omladozó házak és zsaludeszkás ablakok jócskán, de ha nem lépünk közelebb, talán észre sem vennénk a rozsdás lakatokat az ajtón, kapun. A fordulat utáni Románia általános romlásában talán az sem volna feltûnõ, hogy a Székházzal szemben egy IMS roncsa süllyed egyre mélyebben a homokba, és hogy az utolsó vihar feldobta a pallót a közeli fákra. Onnan aztán – szinte egy év alatt – senki sem szedte le. Nézem a 2006-ban készült fényképet: ott még helyén van a Posta Romana feliratú piros doboz, mára viszont kidõlt, félre is rakták az útból az… egyre ritkább járókelõk. Ide a postás sem jár, kizárólag a nyugdíjakat hozza át Anita a szomszéd faluból. Hat kilométer sárdagasztás után a végtelen csend akár félelmetesnek tûnhet. Fülelhet az idegen, a falu „sztoriját” nem ismerõ vándor, hogy merre rejtõznek a gyerekek, hol-merre a normális, megszokott zsibongás. Ezen a ponton már kísérteties a csend, a madarak vidám csicsergése pedig csalásnak tûnik.

Könnyû arról szövegelni, ami él és mozog, de amint az az érzése a látogatónak, hogy egy nagy-nagy temetõben sétál, már nehezebben bicegnek a szavak. Kedves emberek a zselykiek, leültetnek, megkínálnak, különösebben semmiben sem szenvednek hiányt. És mégis. Amint a szemükbe nézek, ott látom a kilátástalanságot. Vidámak, tréfálkoznak, sokat mosolyognak, és egy-egy kupica mellett hamar elõkerülnek a helyi viccek. A távolról érkezõ számára mókásnak tûnhet az is, ahogyan egymást szólítják a falusiak. A rengeteg Magyarosi, Szabados, Kerekes és Borsos között csakis az igazodik el, aki ismeri a házszámot, na meg az illetõ falusi nevét. A ragasztott nevek néha a házat is jelölik, nemcsak a családot: Ádámmarci, Jáger, Lander, Pufa, Kupás, Varga, Kacán, Kicsipista, Écsi, Kantarás, Halmágyi. Például Mózsimarciéké a falu szélén levõ pálinkafõzõ, a fõutca közepe táján lévõ „nagyüzemet” pedig sandinak nevezik. Van egy harmadik is: egy ekkora falunak ugye jól fog. Aki netán amiatt keseregne, hogy az általános zselyki elmúlásban legalább egy kocsma tenné elviselhetõbbé a vánszorgó napokat, hamar rádöbben, hogy ezt tökéletesen helyettesítik a pálinkafõzõ mûhelyek.

A hanyatlás forgatókönyvei. Szinte senki nem jár ki a mezõre, Bezsnei József szerint 1995-ben szerveztek utoljára legelõtakarítást. Egykori téeszelnökként, a helyi gépállomás vezetõjeként, majd késõbb, a „társas” mindeneseként pontos feljegyzéseket készített a bevetett területekrõl, a learatott, betakarított terményekrõl. 1995 óta inkább saját háztáji fogyasztásáról készít kimutatásokat, mire mennyit költ, hány tojást tojnak a tyúkok havi, illetve napi bontásban. Érdekes táblázatokat mutat a zselyki idõjárási viszonyokról és hõmérsékleti értékekrõl, a lakosság fogyatkozásáról, és úgy általában mindenrõl, ami kvantifikálható a faluban. Évtizedekre visszamenõleg. Így aztán nem lepõdöm meg, amikor elõkeresi 1989–1990 adatait, és elmondja, mibõl hány hektárt vetettek Zselyken abban az évben: 110 kukorica, 150 búza, 34 rozs, 25 len, 48 zab, 10-10 burgonya, cukorrépa, lóhere.
Ehhez képest – folytatja Bezsnei bácsi (akit a faluban Varga Jóskának szólítanak) – ma semmit sem mozdítnak a mezõgazdaság terén az idõs emberek. A 388 hektár szántóföld, a belterületként nyilvántartott 40 hektár gyümölcsös, a 70 hektár legelõ és a 488 hektár kaszáló úgy várja megmûveletlen a jobb napokat, hogy fáj az ember szíve, amikor a gazt és a romlást szemléli. A falu határában 306 hektár erdõ és a Kelemen-havasokban a Muncel (347 ha) tartozik a tulajdonukba. „Ez utóbbit vissza is kaptuk, meg nem is” – mondja a falu egykori vezetõje. Ezt Borsos Mihály azzal egészíti ki, hogy a faluhatárban lévõ erdõ is csak keserûséggel jár, ha minden igaz, 2007-tõl már nem kapnak fát a saját tulajdonukból a zselykiek. Borsos Laci szerint ennek egyszerû oka van: nem tudják fizetni még az erdõpásztort sem. Varga Jóska másik nagy keserûsége a közbirtokosság, ami azért nem jött össze… „nehogy valaki megszedje magát”.

A helybéliek, bár látszólag beletörõdnek sorsukba, idõnként megpróbálnak magyarázatot keresni a hanyatlás okára. Egyesek szerint az állandó buszjárat megoldás lehetett volna, de ezt a tervet meghiúsította Bezsnei József egykori félelme. A kommunizmus idején azzal az indoklással utasította el a zselykiek kérését, hogy mindenki ingázna, és kiürülne a falu. A maga során az egykori funkcionárius keserûen emlegeti, hogy 1989 után falustársai minden jobbító próbálkozását meghiúsították. Hiába keresett potenciális olasz befektetõt, aki növendékmarhát tenyésztett volna Zselyken, mert senki sem támogatta a tervet. Inkább parlagon hagyták a földeket: „Ne gazdagodjék meg más.” Ez a pár szó olyan, mint a ki nem mondott átok: mindenkit visszahúz.

2007-tõl nemcsak a közös területek maradnak parlagon, hanem a falu bejáratánál lévõ konyhakertek is veszélybe kerülnek. Marad a háztáji, mindenki annyit állít elõ, amennyire szüksége van, abból szûkösen eléldegél.

Kötelezõ kilátástalanság? Az idõs emberek kivétel nélkül mindannyian a második világháború utáni meneküléssel kezdik a mesélést, amikor az oroszoktól rettegve elhagyták Zselyket. A környezõ falvak lakói kiürítették házaikat, ajtófélfát, ablakot, learatott gabonát, mindent elvittek, ami mozdítható volt. Azok jártak jól, akik még nem arattak abban az évben. A fúvószenekar tagjai hangszerek nélkül, a földmûvesek ló, szekér és vetõmag nélkül maradtak. Pár év múlva a kollektivizálás elvitte a Gépkör cséplõgépét, és odaveszett a Malom Egylet minden java is. A téesz irodáit az óriási paplakban rendezték be.

A háború után kirabolt falut újjáépítették, és a kuláküldözés ellenére is virágzó településsé varázsolták Zselyket. A roskadozó templomot a hetvenes években helyrehozták. A téglavetést és cserépégetést leginkább kényszerbõl, az éhínség miatt választották. A túlélés érdekében, a háború utáni válságos idõben nem ritkán kényszerültek arra, hogy ezer cserepet odaadjanak egy-egy véka gabonáért. Amibõl legfeljebb tíz napig húzták ki valahogy. A kollektivizálás után betiltották ezeket a tevékenységeket. Csakhogy a falu lakói saját szükségleteik fedezésére továbbra is égettek cserepet. Amikor házat építettek, mindenki elkészítette a kellõ mennyiséget.

Örökké találtak megoldást, a válságból valahogy kilábaltak. 2007-ben ilyesmivel igazából már nem is próbálkoznak. Az egykori szõlõgazdálkodásról lemondtak a zselykiek, és csak páran méhészkednek.

Borsos Laci szerint érdemes volna kidolgozni a vadászturizmus tervét, hiszen néhányan amúgy is rendszeresen kijárnak vadászni Besztercérõl. Kevésbé látványos ötletekkel folytatja a sort: a gesztenye jókora jövedelmet hozna a falunak, és a faluturizmus, gyerekek nyári üdültetése sem elvetendõ gondolat. Persze, elõjön a kérdés: na de minek?! Ami ennek a helynek megmaradt, az a kilátástalanság himnusza és a teljes apátiába oltott csendes kétségbeesés. A bombatámadás helyszínére emlékeztetõ óriási iskolaépületet a Pro Zselyk Egyesület 49 évre bérbe vette a helyi tanácstól, és az is óriási megvalósítás lenne, ha valamikor egy öregek otthonát tudna létesíteni a falu. Ha még lesz kinek.

A pálinka kiüti az eurót

Különös fintora a sorsnak, hogy ilyen mérvû romlás és közösségi leépülés mellett egyvalami mégsem szenvedett kárt: úgy virágzik a pálinkafõzés ipara, hogy Oroszországban is számtalan település irigykedhetne Zselykre. Az uniós normák emlegetésekor mindenki mosolyog és legyint, mutatják a patak közelében a nevetséges derítõt. Az üst továbbra is rézbõl van, szerintük az inox elveszi a szilvórium ízét. Az egészen idõsek, mint Borsos Mihály és felesége, Bözsi néni, azért fõznek pálinkát, mert ezzel kiegészítik siralmas nyugdíjukat. Szerintük a pálinka megbízhatóbb, mint a bankkamat vagy akármelyik keményvaluta. „A pálinka jobb, mint az euró vagy mint a dollár” – vonja le a végkövetkeztetést Borsos Mihály. Õ meséli, hogy egykor a fúvószenekar 25, sõt 32 tagú volt. Amikor õt 1980-ban bevették a csapatba, megemlítette, hogy évtizedek óta nem játsszák a Hunyadi-indulót. A belépõje az volt, hogy tökéletesen végig tudja kísérni a régieket. Ünneplésre a nagybátyja adott egy veder bort. Ma a 15 zenész szinte kizárólag temetési dalokat ad elõ. Semmi sem a régi. Vagy mégis?

Január derekán a Gyurka-portán a disznóvágás ugyanolyan „uniós módi” szerint történik, mint decemberben Borsoséknál. Semmi sem változik, a zselykiek reggel hétkor találékonyan kimondják: amit háztáji használatra vágnak le, és nem kerül kereskedelmi forgalomba, azt továbbra is a régi rituálé szerint szúrják le. „Nicsak, még mozog, gyerünk, fogjunk hozzá a perzseléshez” – tréfálkoznak a kötelezõ kupica mellett a férfiak.
A juhgyûlésen, amikor a csobánok rögtönzött licitáción tehetnek javaslatot a falu népének, és Petre csapata a 11 kiló sajt ígéretével megszerzi a legeltetési jogot, ugyanúgy hangoskodnak, és már-már hajba kapnak az emberek, mint másnap, a fúvószenekar gyûlésén. Ugyanazok az arcok, ugyanaz az épület, ugyanaz a terem. Mindössze a téma és a ruházat különbözik – egyik napról a másikra a hangerõ mit sem változik. A két jelentõs januári esemény ugyanúgy végzõdik. A legeltetésre felfogadott juhászok áldomást fizetnek, másnap pedig a fúvószenekar tagjai boros flaskákkal, pálinkásüvegekkel és némi elemózsiával érkeznek: próba és gyûlés után következik a dínomdánom. Mert bármilyen keserû volna a sorsuk, azért szeretnek mulatni. S van mit borba fojtani. Habár legtöbben úgy tesznek, mintha nem értenék, miért piszkálom annyira a Göder elnevezést. „Hát itt vagyunk a dombok között, mélyen, lent a völgykatlanban.” Akár a sírban, ahonnan nincs visszaút?

Hepiend nélkül

Vasárnap reggel felkelnek a kartársak, beöltöznek a díszes kék egyenruhába, és elmennek Erzsi néni temetésére. Nyakig ér a sár, mulatságos a rengeteg cuppogó gumicsizma és a komoly zenéhez a feltûrt vasalt nadrág. A bal-jobb-bal ringatózására elindul a gyászmenet, méltóságteljesen körülöleli Zselyket a komor búcsúzene. Ameddig Jézus él… A környezõ magas dombok konokul visszaverik a hangokat, innen senki és semmi nem szabadul. Vajda Gyuri elküld, nézzek körül, maradt-e még jó sírhely a domboldalban. „Téged nem temetünk ide, mert refi vagy” – ugratják társai. A sír mellett már a második mondat kiszámítható módon ugyanabba a megszokott frázisba szakad bele. Alighogy a tiszteletes úr elmondja a vigasztaló szavakat a hatvan-hetven fõs gyülekezet elõtt, majd a sírásók elvégzik munkájukat, az idõs emberek elkezdik dicsérni és visszasírják a kommunizmust. Amint erre terelõdik a szó, kilátástalannak vélik a jelent. A jövõig értelemszerûen sosem jutnak el. Különösebb terveik nincsenek, berendezkedtek arra, hogy egyszer mindenkinek meg kell halni.