… a századvég szerelmes ivadékai, mi, létbizonytalanságra teremtett teremtmények. Arcunkat töröljük az ősköd párájába és iszunk a feledés keserű poharából, mert élni akarunk. Nincs talaj. Jöttünk is bizonytalan. Vagyunk? Vagy csak lyuk támadt az idő sűrű szövedékén, s gy forró szél befújt minket az élők színpadára?

Taposások. Szerelmes álmok hétrét hervadó halála a pénz oltárán. Ezek voltunk. Hajó és vitorla. De vitorlánkból a szelet kifogták, kormányos a tengerbe veszett, és a hajót, melyről azt hittük a sajátunk, most visszakövetelik az Istenek…

Őszök és májusok. Szép feltámadások. Hihetek-e még az érintésetekre nyíló virágnak? Nem hazudnak-e az esőcseppek, akik mossák a gyermekét szemétbe dobó nő arcát?

Hová megyünk? Hová ez a rendületlen menetelés? Hová viszitek azt a sok láthatatlan keresztet? Hol lesz vége az útnak? S ha vége lesz, elmúlik-e majd a fájdalom? Ellenség, s barát lefekszik-e békén egymás mellé a föld sarába? Kinek a nevét írtad homlokodra, mikor Istent választottál magadnak az indulásnál?

Bolondok lakják a földet. Apró kis rándulásokkal mennek az utcán, és belenéznek egymás szemébe. De nevetni csak akkor szabad, ha már mindenki elment. Mert a könny jobban áll az arcon a panaszkodáshoz, és mert a statisztikák is ezzel magyarázzák az öngyilkosságokat. Ha sírva halsz meg, áldozat voltál. Ha nevetve: bolond. De a bolondok szép, igaz álmát kigyógyítják a szanatóriumokban, hogy nekik se jusson semmi, ami egy kicsit is elviselhetőbbé teszi az ittlétet.

Szérialelkek egy szériavilágban. Hús és vér; tér, idő és anyag. Értékeket teremtünk magunknak, hogy legyen mihez viszonyítani a mindenséget. Hogy tudd, mi az amitől eltérsz. Valakik kitalálták egyszer, aztán megforgatták az idő kerekét és mintha minden úgy maradt volna, nézték mi történik…

Az utolsó Sámánok már nem mernek hangosan dobolni. Ha tudni akarod amit ők, be kell merészkedned a barlangjukba. De nem biztos, hogy ki is jutsz élve.

Ha eltérsz, kitörik a nyakad. Az arcodba lépnek. Nem számít, hogy még lélegzel és mozogsz. Mi változott? Az élet segít az ellenségeidnek…

Hátak mindenütt. Soha ennyi hátat nem hordott még hátán a Föld!

Hátakkal találkozik a koldus és csodálkozik, mert nincsenek kezek. Ülnek melletted nap mint nap a buszon, és csak akkor bandzsítják rád tekintetük, amikor a legjobban nem akarnád. Mert a hátak mindent észrevesznek: amit nem kéne.

Az álarcot viselni kötelező. Fájni kötelező. Miféle ördögi társasjátékot űznek velünk, ahol még a halálod óráját is pontosan kijelölték anélkül, hogy megkérdezték volna: akarod?!

És teljesen mindegy mit teszel. Teremtesz vagy rombolsz, sodródsz, ellenállsz vagy beállsz. A véreddel megpecsételt szerződést már meg nem másíthatod.

De a régiek még hittek. Nekik legalább a hitük megvolt és tudták, hogy mért töri kérgesre a tenyerüket a kapanyél, és türelemmel magyarázták meg gyermekeiknek: így kell lennie. Szerettek, születtek és haltak a fákkal, ismerték az élet összes arcát. De ma már csak középkorú, keresőképes emberek vannak egy steril világban, ahol Nobel-díj jár azért, ha ismét kifogsz a természet valamely nyavalyáján, mely önmagadra taníthatott volna!

Rendszereket építünk az orvostudománynak és gépekkel csináljuk a művészetet! Mindenki híres akar lenni. És mindenkinek lehet igaza, ha elég vastag a pénztárcája. Az emberek közti egyenlőség milliókat dob az utcára a megélhetés leghalványabb reménye nélkül, és a női egyenjogúság lehetővé teszi a nőknek, hogy a családi tűzhely megőrzése mellett, ők is halálba dolgozhassák a lelküket.

És akkor megszülettünk. Mi, a bölcső huszadik semmiben ringó nemzedéke, és nézünk az ősök sokatlátott szemébe. Nézzük anyáink ráncos kezét a kopott kapanyélen, kapaszkodunk apáink bölcs szakállába, és kérdezünk: - hol a talaj? És az ősök lassan elfelejtik a választ, amit tanultak.

Évkönyveket nyomnak a kezünkbe, és hosszú címlistát a fizetős iskolákról. A választás szabadsága és felelőssége most már a miénk – mondják. Mert a baj nem az, hogy lettünk. Még csak az sem, hogy ennyien. A baj az, hogy tudni akarjuk: miért?