Beszélgetés a Tarkabarka Hölggyel, a Holnemvolt Fesztivál megálmodójával

A mesék valóban csak gyermekeknek szólnak? Nem ülünk le mi felnőttek is szívesen meghallgatni egy-egy izgalmas történetet?

Zalka Csenge hivatásos mesemondó, akit a Tarkabarka Hölgyként emlegetnek a szakmájában, a 14 éves kor feletti fiatalok és a felnőttek szórakoztatására, épülésére hívta életre az első Magyarországon rendezett nemzetközi mesemondó fesztivált, a Holnemvolt Fesztivált. Mesékről, a mesemondó „szakmáról”, a fesztiválról beszélgettünk Csengével, a tavaly régészként végzett ötletgazdával.

goldspirit: Hogyan lesz valakiből hivatásos mesemondó?

Zalka Csenge: Én nagyon „beszélős” vagyok. Rengeteget olvastam, és folyamatosan dolgozott bennem az az érzés, hogy megosszam másokkal az élményeimet. Nagyon szerettem elmesélni, amiről olvastam vagy hallottam. 13-14 éves koromban éltem a nagy nyugati romantikus, keltás, középkori balladás korszakomat, ekkor határoztam el, hogy bárd leszek. Annak ellenére, hogy manapság ilyen foglalkozás nem létezik, utána néztem, hogyan tanultak a bárdok Skóciában: hány év alatt mennyi történetet kellett megtanulniuk. Fogtam magam, elkészítettem a saját történet-listámat.

goldspirit: Nagyobb közönség előtt is meséltél tinédzser korodban?

Zalka Csenge: Nyaranta vitorlás táborba jártam, felügyeltem a gyerekekre. A szárazföldön nekem kellett lekötnöm őket-én pedig meséltem tábortüzes, esti és éjszakai meséket. Az iskolában pedig, amikor a görög mitológiát, vagy a finn Kalevalát tanultuk, akkor is én meséltem el ezeket a történeteket. Igazából az ír, a görög, a viking mitológiákba szerettem bele először, onnan haladtam a mesemondás felé. A gimnáziumi éveim alatt történelmi regényt is írtam. A régész szakra is azért jelentkeztem, mert ez a tudomány a megfogható része a történelemnek. A másik, hogy a régészeten nagyon sokat foglalkoznak a mitológiával.

goldspirit: Végül mégsem régész, hanem főállású mesemondó lettél. Hogyan találtad meg végül a hivatásodhoz vezető utat?

Zalka Csenge: Emlékszem a napra, amikor rádöbbentem, hogy valóban létezik mesemondó szakma. Az interneten kerestem valamit, és megtaláltam a nemzetközi mesemondó központ honlapját. Néztem: mi az a storytelling centre. Arra gondoltam, hogy ezek biztosan írók, de kiderült, hogy nincs igazam, mert akik ehhez az oldalhoz csatlakoztak, azok egytől egyik mesemondók voltak. Egész délután „piszkálgattam” az internetet, mentem egyik honlapról a másikra, és este, amikor a szüleim hazaértek közöltem velük, hogy én mesemondó akarok lenni.

Csodálkozva néztek rám.

Bejelentkeztem a nemzetközi mesemondók levelező listájára: „Sziasztok! Itt vagyok Magyarországon, mesemondó akarok lenni, de nem tudom, hogyan kezdjek hozzá, mit kell ilyenkor csinálni." Másnap reggelre tele volt az e-mail postaládám. Írországtól Szingapúrig- a világ szinte minden szegletéből kaptam üdvözlő és tanácsokkal ellátó leveleket.

Pár héttel később készítettem magamnak szórólapokat, és elkezdtem reklámozni, hogy mesemondást vállalok. Az első hivatalos fellépésem a Szépművészeti Múzeumban, az inka kiállításon volt. Így lettem mesemondó.

goldspirit: Hogyan fogadtak a múzeumban? Nem néztek csodabogárnak?

Zalka Csenge: Éppen szervezték a kiállítást, megkerestem őket, és az ottani múzeum-pedagógus, aki egyébként egyiptológus volt, elhívott egy megbeszélésre. Kérdezte, hogy ismerek-e egyiptomi meséket. Gondoltam, hogy az alaptörténetekben biztosan otthonosan mozog, ezért egy olyan mesét választottam, ami ugyan egyiptomi, de már az arab időkből származik. A címe A fekete herceg. A mese az arabok az ókori Egyiptomról kialakított elképzelését tükrözi. Kulturális keveredés érezhető a történetben: a fáraó mellett szerepet kap a herceg is. Nagyon szeretem és érdekesnek tartom az ehhez hasonló históriákat. Kiderült, hogy ezt a mesét a szervező nem ismerte. Megbeszéltük, hogy amíg épül a kiállítás, addig én felkészülök perui, inka mesékkel.

goldspirit: Honnan szerezted be ezeket?

Zalka Csenge: Az interneten kértem segítséget. Akkor találtam rá a perui mesemondóra, César Villegas-ra, művésznevén Wayqui-ra, aki rengeteg mesét küldött át spanyolul. Elkezdtem lefordítani, miután angol és spanyol nyelven beszélek ez nem okozott gondot. Mire elkezdődött a kiállítás 100-150 perui, inka, bővebb értelemben vett dél-amerikai mese volt a tarsolyomban.

goldspirit: Hogy néz ki egy mesemondó élete? Kiknek mesélsz?

Zalka Csenge: Én már az egyetem alatt is hivatásos mesemondó voltam. Miután végeztem nem kezdtem el régészként dolgozni, hanem továbbra is mesemondó maradtam. Minden korosztálynak mesélek, de főleg gyerekekhez hívnak. Eleinte tartottam az óvodásoktól, ám nagyon jó technikai tanácsokat kaptam a külföldi tapasztalt mesemondóktól. A kicsiket érdemes bevonni a mese folyamába. Szeretek a középiskolásoknak mesélni, bár tőlük óva intettek a tapasztalt segítőim. Amikor egy felkérésre készülök, olyan történeteket választok, amelyek illenek a közönség korához, érdeklődési köréhez.

goldspirit: Hogyan varázsolod el a közönséged?

Zalka Csenge: A történetekkel. Persze, az előbb említett közönség bevonása nagyon szerencsés, van aki színészi eszközökkel is kíséri a szöveg mondást, de a jó történet elviszi a hátán az előadást.

goldspirit: Mi a te kedvenc meséd?

Zalka Csenge: Sok kedvencem, de amivel éppen foglalkozom, az abban a pillanatban a legkedvesebb számomra. Nagyon szeretem a régi meséket. Érdekes érzés úgy elmondani egy történetet, hogy tudom, azt már előttem ezer éve is elmesélte valaki. Most a nemrégiben a mozikban is játszott Rapunzel történeten dolgozom. Sokan fújtak rá, hogy a film nem adja vissza az eredeti történetet, nekem viszont sok szempontból nagyon tetszett. Kutatni kezdtem a történet gyökereit. Sok változatát megnéztem, rátaláltam egy nagyon korai formájára a perzsa királyok könyvében. Gyönyörű a történet, és most azon dolgozom, hogy ezt elmesélhessem. Az állandó kedvencem a Halál és a vörös hajú lány.

Újságíró: Illés Sarolta

Fotó: Petrikovics Edit

Információ: www.facebook.com/holnemvolt

www.holnemvoltfesztival.com