A pártok kiábrándítóak, ebben nagyjából az egész közvélemény egyetért, még azok is, akik szavazni kívánnak valakire. Mert a pártok között az alapvető - gazdasági, szociális - kérdésekben nincsenek nagy különbségek. Az összes párt a globális kapitalizmus valamilyen variánsát képviseli. A jobboldal úgy tesz, mintha volnának problémái a globális kapitalizmussal szemben, önérzeteskedik, ugyanakkor a tettei nem ezt mutatják, hiszen Magyarország egész Európában a legglobalizáltabb ország.

Számtalan tévhit működik a gazdasági fejlődéssel kapcsolatban, hiszen ez távolról sem olyan nagy, mint azt mondják: a GDP ugyanis nem jól méri a gazdasági fejlődést. Hiszen a nemzeti jövedelem évtizedek óta stagnál, a reálbérek, az életszínvonal legfontosabb mutatói évtizedek óta közel azonosak, ráadásul az elosztás kevésbé egyenlő, mint annak idején volt. Így a legtöbb ember számára a rendszerváltás gazdasági és szociális értelemben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 
Nem azt mondom, hogy nincsenek szektorok és területek, ahol nincs fejlődés, de ha el is tekintünk a regisztrálatlan munkanélküliek és romák súlyos gondjaitól, akkor is óriási a baj, ugyanis azok, akiknek szerencséjükre van állásuk, növekvő munkatempóban, egyre hoszszabb munkaidővel, egyre rosszabb szociális körülmények között, egyre veszélyeztetettebb állásokban, egyre többet dolgoznak. Méghozzá evvel nem arányos pénzért. Milliók feje fölött Damoklész kardjaként lebeg a jelzálogkölcsön, és erről a magyar közélet alig-alig beszél. 
Ugyanakkor az, ami dicsősége a rendszerváltásnak, a politikai szabadság, állandó támadásoknak van kitéve. Persze, hogy fogy az emberek türelme, és ez a türelmetlenség nem talál magának igazi politikai kifejezést. A honpolgár ugyanis legfontosabb preferenciáit nem látja tükröződni a „politikai felvilágban” sehol. Nyilván azt gondolja, hogy „engem ezek nem képviselnek, sem a politikai pártok, sem a civil szervezetek, sem a média, senki.” Ha nem alakul ki a hivatalos politika területén belül valamiféle komoly és nyugodt kifejeződése a népi elégedetlenség bizonyos típusainak, akkor majd valahogy utat talál magának kerülő módon, vadul. Még nem tudom, hogyan, de hogy ez így nem maradhat, az biztos. Hogy ez hogyan fog megnyilatkozni, az nyilván attól is függ, hogy ki kerül kormányra. Mert ha a jelenlegi vad és népellenes politika fog folytatódni, akkor biztosan sztrájkok lesznek. 
Ilyen helyzetben megalázónak tartom, hogy a tv-vitáról szóló kommmentárokat kell olvasni a lapokban politikai publicisztika helyett, ilyen-olyan kokárdákról és hasonló butaságokról. A politika kiürült.

*** 

Nyugaton a tradíciókat kevésbé pusztították ki - sem a régi vallásos és feudális tradíciókat, sem a munkásmozgalmi hagyományokat -, tehát a kapitalizmustól jobbra és balra is vannak erők, csoportok, kulturális formák, hangok. Régebben már megírtam: két nagy ellensége van a kapitalizmusnak: a körmenet és a sztrájk. Nálunk a kommunizmus mindkettőt kiirtotta. Nincs igazi vallásosság, sem élő munkásmozgalom. 
Igaz, a „körmenetet” PVC-formában Orbán Viktor is fel szokta melegíteni, de senki nem veszi őt komolyan. Ő maga se tud úgy viselkedni, ahogy egy rendes horthyistának kellene, ugyanis ahhoz nem elég snájdig, nem csapja össze a bokáját rendesen. Lelkileg sem. A fiúk ugyanis szemtelen, huszadik század végi fiatalok, akkor is, ha leborulnak az oltáriszentség előtt napjában hússzor, református létükre, ami mutatja persze, hogy semmit sem tudnak az egész vallásról. Vigécek ők, nem grófok. A tradícióink halottak. 

***

Ha összehasonlítjuk a nyugati palettával, Magyarországon nincs baloldal. A Munkáspárt, amelyet szélsőbaloldalinak tartanak - ami csak abban az értelemben igaz, hogy vannak diktatúrás nosztalgiái, például 1957-es Kádár-fotóval kampányol -, gazdasági programja szerint mérsékelt szociáldemokrata párt. Hiszen még csak vegyes gazdaságot se hirdet, hanem az újraelosztásra - a leggazdagabbak nagyobb adóztatására - teszi a hangsúlyt, ami nem nagy szenzáció.
A szocialista párt konglomerátum. Amiben benne vannak az előző rendszer figurái közül a demokratikusabbak, némelyikük ugyan nem valami biztató múlttal jött át az új rendszerbe, de nem zavarták az MSZP-t abban, hogy demokratikus pártként viselkedjék. Mindig csodálkozom a jobboldalon, hogy félelmetesként próbálja leírni az MSZP-t. Pedig az MSZP inkább pipogya, puha, nehézkes, lassú, kedélyes, mintsem félelmetes. Programjukban és nyelvhasználatukban található pár baloldali elem, de ez Medgyessy jelöltsége óta kezd eltűnni. Hiszen ő és a stábja időnként klerikális hangokat hallat, jó, hogy nem hiszi el neki senki - ez más kérdés -, de ő hallatja őket. Máskor nemzeties hangokat hallat, meg a középről beszél, meg levelet ír a kanonokoknak, tehát kifejezetten jobboldali jellegű gesztusokat tesz. Biztos morognak ez ellen a baloldal szélén, de láthatóan nem váltott ki semmi komoly ellenkezést az MSZP-ben mindez, legalábbis a nyilvánosság előtt egy szó nem hallatszott erről. 
Meglepően az SZDSZ-ben vannak bizonyos baloldali elemek, mert az SZDSZ a nyugati baloldalnak a jogvédő, kisebbségvédő magatartását továbbra is vállalja. Sajnos gyakrabban retorikailag, mint a valóságban, de mégis fönntart egy ilyen beszédet. 
A baloldalon csak nyomokban fedezhető fel a köztársasági eszme, pedig a világi állam, az állam és az egyház elválasztásának elve klasszikus polgári, baloldali gondolat. Az SZDSZ-ben megtalálható az antiklerikalizmus, ez nem szégyen, ez nem vallásellenesség. Sajnos Magyarországon el kell magyarázni, hogy ez azt jelenti: nem a vallást, hanem a klérus politikai uralmát helytelenítik. 
Mindenesetre szép, egyértelmű helyzet keletkezett. A jobboldal megtámadta a köztársaságot, a defenzíva erejénél fogva a szociálliberális balközép kezd egy kicsit gerincesebben és köztársaságibb módon viselkedni. Hogy ezt maguktól is tették-e volna, ne kérdezzük! 

*** 

Orbán szerepe mutatja, hogy milyen nagy baj van a jobboldalon. Ugyanis főkegyúri jogokat gyakorló nádorispánként uralkodik. Erre kell ez az egész pszeudovallásos díszlet, pedig köztudott, hogy Magyarország a gyakorlatban nem igazán vallásos ország, a történelmi egyházak pedig kiüresedett intézmények.
Természetesen ez azokra hat, akik nem szeretik a modern köztársasági államot. A jelképrendszerük is - a korona, Szent István és a többi - erre szolgál. Pedig tudjuk, Szent István nem igazán Assisi Szent Ferenc, az ő kultusza királykultusz és nem szentkultusz. A koronakultusz sem ereklyekultusz, hanem politikai kultusz. Zavaros a jobboldal kulturális propagandája is. Egyrészt Tisza Istvánt, Bethlen Istvánt és Horthy Miklóst ünnepeljük, másrészt ha éppen úgy jön, akkor Kossuth Lajost. A jobboldal fő problémája az, hogy nehéz összekaparni egy alázatos, térden csúszó-mászó, királyszerető, úrtisztelő tradíciót Petőfi és Ady országában, ebben a kuruc, lázadó, papramorgó kultúrában. 
Nagyot hibáznak azok az elemzések, amelyek Orbán Viktort és hatalmi klikkjét etatistának és központosítónak nevezik. Ugyanis Orbán Viktor és csapata nem erősíti, hanem szétveri az államot, méghozzá ripityára. Kiépítik a párhuzamos államot, amit paraállamnak neveztem egy írásomban, amely nem felelős az Országgyűlésnek, amely fölött nincs semmiféle kontroll. És amelyben semmi más nem számít, mint a vezérhez fűződő személyes hűség, ahol minden szolgálatot megfizetnek. Ez az Aranyhorda régi szisztémája, amit aztán közvetítéssel átvettek az oszmánok, majd mi magyarok is megörököltük. 1988-1991 között volt sansz arra, hogy ebből kimásszunk. Az Orbán-kormány visszavetette az országot ebből a szempontból. Létrejött a nagy államon belüli „kispártállam” a maga saját gazdasági bázisával, a nép ellenőrzésétől, a képviseleti kormányzástól és minden effélétől teljesen függetlenül. MFB, Happy End Kft., ÁPV Rt., az átpolitizált titkosszolgálatok, Defend Kft., a pártsajtó. És persze vannak komoly helyi bázisaik, de szigorúan alárendelve a központnak, nem úgy, mint a szocialistáknál, ahol vannak basák, akik egyenesen fütyülnek a központi vezetésre. Bezzeg Kósa Lajos Debrecenben nem fütyül a központi vezetésre. Szita Károly Kaposvárott is figyel „fölűre”. Ők fegyelmezett pártkatonák. 
Az ország, ahol az államot felbontják alkotó elemeire, kivonják a nép ellenőrzése alól, a szó modern értelmében nem liberális, demokratikus jogállam. Amit ma ilyen értelemben Magyarországon meg lehet csinálni, azt a balkáni országokban nem lehet. Romániában, Szerbiában, Bulgáriában ha két hétig nem tartanának parlamenti ülést, kitörne a botrány. Szóval, nagyon rossz hely lett Magyarország.

*** 

Egy dolgot már meg lehetett volna tanulni a magyar történelemből: a németek és osztrákok oldalán szembe kerülni a szlávokkal nem olyan jó üzlet, mint kezdetben látszani szokott.
Sem az amerikaiak, sem a franciák nem csinálnak nagy titkot abból, mi a véleményük a magyar jobboldalról. Rossz. Van bennem annyi hagyományos szentimentális patriotizmus, hogy nem szeretem, ha egy külföldi azt mondja a magyar kormányról, hogy az ilyen meg olyan. Nem is volt ez szokásban. Megvolt a diplomatáknak a személyes véleményük Antall Józsefről, egyes politikusokról, de soha nem hozták szóba. Orbán Viktorral szemben valamiért már nem kötelez a jó modor. Engem se. Kis országnak igazán nem érdeke a világsajtót maga ellen fordítani, az elmúlt hónapokban mégis ez történt. Ami lényeges, hogy mi arra vagyunk ítélve földrajzi, kulturális, történelmi okokból, hogy együtt éljünk a szlávokkal és a románokkal. Mese nincs. Nézzünk a térképre! A szlávok több száz millióan vannak.
Nagyon súlyos bajok ezek, amelyeken a jelenlegi ellenzék választási győzelme talán segíthet. Azt nem tudom, hogy a párhuzamos állam leépítését hogyan tudnák kivitelezni, hiszen az az erőviszonyok kérdése is, de a külpolitikai zsákutcákból ki tudnak még kecmeregni. 

*** 

A liberális publicisztika nagy erő volt Magyarországon. Mégis rengeteg értelmiségi abbahagyta az írást. Nem tudom mivel magyarázni. Esetleg félnek? Unják? Elegük lett? Mindenesetre, amennyire létezik ez a publicisztika, nagyon világosan síkra száll azoknak az embereknek a megsértett érdekei mellett, akiket az állam rekeszt ki vagy különböztet meg hátrányosan. Elsősorban az etnikai kisebbségek mellett, kevésbé, nagy ritkán a vallási kisebbségek mellett. Ugyanakkor azok az embercsoportok, akiket a tőke rekeszt ki, különböztet meg, ragad torkon, azok mellett egy árva szó nem hangzik el. Gondolja meg, Magyarországon nem csak a cigányok szegények. A szegénységnek különböző típusai vannak, azoknak is nehéz a helyzetük, akiknek van állásuk, munkahelyük, lakásuk. Csak a televízió az egyetlen vigaszuk és szórakoztatójuk. Rengetegen élnek így: a meló, a zsíros kenyér meg a televízió. Ez nem emberi élet. Jobb, mint a putriban, meg a hajléktalanoknak, de hozzájuk egy jó szót nem szól senki, akinek a nyilvánosságban szava van. Egy-két embertől eltekintve, akiket mániákusnak és őrültnek néz a közéleti emberek többsége.

Mikor kiálltam a zsidók, a cigányok és más kisebbségek mellett, akkor nem volt baj. Megszólaltam egyszer egy szakszervezeti tüntetésen, utána sokan nem fogadták a köszönésemet, mintha valami gyilkosságot követtem volna el. Amikor a Hit Gyülekezete mellett a Bartus-féle őrület idején szolidáris voltam, akkor is kaptam a fejemre. Azt mondták, hogy hogyan tehetted ezt, hiszen ezek fanatikusok. Hiába hivatkoztam tényekre, mondtam, aki olvasta az Újszövetséget, az tudja: a vallás nem udvarias finomkodás, kávéházi beszélgetés, hanem eszme, ami lángra gyújtja a szívet, heves érzelmeket, szenvedélyeket vált ki. A fő értéke nem az udvariasság, hanem más. Ráadásul minden művelt ember tudja ezt, de mégis az ismeretlentől való idegenkedés miatt ilyen apró erkölcsi kihíváson elbuknak. Ilyenkor kiderül, hogy a műveltség milyen keveset is ér. De megdöbbenésemre a legnagyobb haraggal akkor találkoztam, amikor kiálltam a magyar munkások mellett. Nagyon meglepett. 

Hogy mindez így marad-e Magyarországon, valamennyiünkön múlik. Magán, rajtam, az olvasóikon. Hányni kell a borsót a falra addig, míg a társadalomban történik valami.

(lejegyezte: Hazafi Zsolt)