A legtöbb csoportos roma képzőművészeti kiállítást Magyarországon rendezték. Az első nemzetközi cigány képzőművészeti kiállítást Párizsban, a Conciergerie-ben szervezte meg Sandra Jayat 1985-ben, a második nemzetközi cigány képzőművészeti kiállítás helyszíne pedig Budapesten, a Néprajzi Múzeum volt. A cigány képzőművészet a szemünk előtt született meg és formálódik napjainkban is. A cigány képzőművészet egészében a magyarországi roma képzőművészet kiemelkedő helyet foglal el.

A cigányság gazdag és sokrétű kézműves és zenei hagyományokkal rendelkezett, ám nem volt képzőművészete. A cigány képzőművészet újkeletű jelenség. Nyugat-Európában a harmincas-negyvenes években kezdődött el a cigány képzőművészek jelentkezése, Közép- és Kelet-Európában, így Magyarországon is a hatvanas-hetvenes években. A cigány képzőművészek nyugat-európai jelentkezésének központja Franciaország, Párizs. Még azok a cigány alkotók is, akik Spanyolországban, Portugáliában és Belgiumban éltek, alkotói működésük színhelyét Párizsba teszik át, illetve ingáznak szülőhazájuk és Franciaország között. Párizsba zarándoklása után 1938-ban itt telepszik le Serge Polikakoff, orosz-cigány művész, aki absztrakt festőként az avantgarde művészet kiváló képviselőjévé válik.

 Magyarországon 1938-ban, éppen abban az évben, amikor Serge Poliakoff Párizsba érkezett, Nyíregyházán egy brácsás, Horváth Vince megfaragja élete első faszobrát, és elhatározza, hogy száz szobrot farag, s készít egy miniatűr hegedűt, s világkörüli útra indul, hogy kiállításon mutassa be szobrait, és hegedűjátékával gyönyörködtesse a nézőközönséget. A világkörüli útból nem lett semmi, ám három évtizededdel később megkapta a Népművészet Mestere címet. Horváth Vince próbálkozásait sokáig egyetlen roma sem követte. A hatvanas években azonban a magyarországi cigány értelmiség fellépése idején egyre-másra jelentkeznek cigány képzőművészek, elsősorban naiv alkotók is. A magyarországi cigányság, hogy az életformaváltásnak ebben a krízisekkel terhes, új korszakában, hogy kifejezze a maga vágyait, eszmélését, hogy hírt adhasson belső világáról – megszülte a maga értelmiségét, s ezen belül költőit, íróit, előadóművészeit és képzőművészeit.

 Kicsit hasonlít ez ahhoz, ahogy a harmincas évek Magyarországában, a felbomló, átalakuló hagyományos paraszti életformából kiemelkedtek az ún. paraszt írók és paraszt festők, s mintegy megostromolva a társadalmat, helyet kértek maguknak a szellemi életben. “Itt egy általános korjelenséggel állunk szemben” – állapította meg róluk szólva, találóan Móricz Zsigmond: “a nép, a földmíves nép milliói, egészen a világháborúig alig adta jelét annak, hogy a tehetség hogyan küzd a lehetetlenséggel, az ő mindent eltakaró kebelében. De most, egészen közel, a világháború lezajlása óta, az utolsó tizenöt évben egyre rohamosabban indul meg az a sajátságos folyamat, hogy a nép fiai átlépik az iskola zónáját, és iskolán kívüli önművelődéssel egyszerűen beleavatkoznak az életbe.” 

Az utóbbi három évtizedben tehát kiemelkedtek a cigányságból azok a festői tehetséggel rendelkező idős és középkorú emberek, később a fiatalok is, akiknek régebbi életükben meg sem fordult a fejükben, hogy képzőművészettel foglalkozhatnának, vagy ha szerettek volna festeni, akkor sem gondolhattak arra, hogy erre időt és pénzt áldozzanak, különösen nem arra, hogy ezt válasszák hivatásuknak. Abban, hogy Magyarországon – más országokhoz viszonyítva – a cigány képzőművészek kivételesen népes csoportja lépett fel, minden bizonnyal alapvető szerepe volt az első magyarországi népi alkotó, az expresszív-vizionárius művészetet teremtő Balázs János felszabadító hatásának. Példájával azt sugallta, hogy lehet iskolák nélkül is kiemelkedni, s nem kell a számukra bonyolult és szemléletüktől idegen ábrázolásmódokat elsajátítaniuk, hanem szabad a belső látás, a fantázia törvényei szerint is festeni. 

A magyarországi naiv cigány képzőművészet nagy, felszabadító hatású egyénisége Balázs János volt. Az első főiskolát végzett, hivatásos cigány képzőművész pedig Péli Tamás volt, aki Amszterdamban végezte el a művészeti akadémiát, és a hivatásos képzőművészethez kapcsolódó fiatal roma festők bátorítójává, mesterévé vált. Ösztönző hatása volt a cigány képzőművészet iránt megnyilvánuló társadalmi érdeklődésnek is, amit először Balázs János és Péli Tamás művészete ébresztett fel. Ez az érdeklődés mérhetetlenül pozitívabbnak mutatkozott, mint az az üzleti reklám és fogadtatás, amiben a harmincas évekbeli paraszt festőknek volt részük. Annak idején ugyanis Bálint Jenő újságíró és menedzser – az általa felfedezett és “őstehetségeknek” nevezett parasztfestőket az arisztokráciának és a nagypolgárságnak tálalta fel rosszízű, az emberi méltóságot sértő hírveréssel.

 A cigány képzőművészek mai fogadtatása viszont a társadalmi közgondolkodás demokratizálódását, fogékonyságának növekedését mutatja. S végül, úgy látszik, hogy a magyarországi viszonyok – az itteni cigánypolitika hibái, mulasztásai, manipulációi, pl. a hírhedt 1961-es Párthatározat ellenére is – kedvezőbbek voltak a más országbelieknél a cigányság önszerveződésére, a cigány értelmiség és művészértelmiség létrejöttére, a különböző alternatívák artikulálódására és ütköztetésére. A cigány képzőművészek és a más művészeti ágak roma művelői nagyon hamar kapcsolatot teremtettek egymással és az utóbbi évtizedekben rendszeressé vált az, hogy a cigány költészet bemutatóit cigány képzőművészek kiállítása kíséri, a roma képzőművészek kiállításának megnyitóján pedig roma költők versei hangzanak el, és roma zenei együttesek lépnek fel. Az autodidakta cigány képzőművészek 1979-ben a kőbányai Pataki Művelődési Központban megrendezett kiállításán tizenkét roma képzőművész vett részt, 1989-ben, a Néprajzi Múzeumban szervezett II. Országos Kiállításon tizenheten szerepeltek, s ma pedig több mint harminc roma képzőművész tevékenykedik szerte az országban. 

A cigány képzőművészet Franciaországban és Magyarországon bontakozott ki a legerőteljesebben és legsokrétűbben. Franciaországban a cigány képzőművészek jó része valamilyen módon az avantgarde törekvésekhez kapcsolódik, Magyarországon nagyon sok naiv művész alkot, a hivatásos művészet irányzataihoz kapcsolódó festők pedig nem annyira a modern művészettől kaptak inspirációt, hanem Péli Tamás nyomán a reneszánsz és barokk művészettől. A spontán alkotásmódokhoz sorolható cigány képzőművészek közül a legjelentősebb Balázs János kisebb részben naiv, nagyobb részben expresszív-vizionárius művészete. Bizarr képzeletű világ a Balázs Jánosé. Festményein emberek, állatok, szörnyek, egzotikus növények, gyümölcsök zsúfolódnak egymás mellé és hol valamiféle nehézkedési erő tartja őket össze, hol pedig valamilyen titokzatos sugallatnak engedelmeskedve, valamiféle kataklizma örvényébe kerülve, repülnek, zuhannak egymással összekeveredve. Ezek a bizarr fantáziájú képek – a látvány meghökkentő különösségén túl – mélyebb értelmet is hordoznak, sajátosan egyéni világkép, életfilozófia, etikai magatartás jut benne kifejezésre. Balázs az emberi történelmet a jó és a rossz küzdelmeként, mintegy személyes problémaként éli újra, és az alkotás kínzó viaskodássá, a feloldatlan ellentmondások, indulatok megidézésévé válik. Balázs művészete a maga nemében egyedülálló teljesítmény, és a naiv, tárgyias és spontán expresszív művészet terén, nemzetközi szinten is a legnagyobbak közé tartozik. 

A hetvenes években jelentkezett roma képzőművészek közül említsük meg Orsós Teréz, Balogh Balázs András, Oláh Jolán nevét. Az Autodidakta Cigány Képzőművészek II. Országos Kiállításán jelentkezett először festményeivel Ráczné Kalányos Gyöngyi, a kilencvenes években bontakoztatta ki művészetét Kosztics László népi faszobrász és Kun Pál. Mellettük jelentkeztek olyan képzőművészek, akik a naivakhoz hasonlóan szintén a belső látásra hagyatkozva alkotnak, de művészetük inkább a hivatásos művészet kifejezésmódjaival rokonítható (Bada Márta, Dilinkó Gábor, Fenyvesi József, Szécsi Magda). A magyarországi hivatásos cigány képzőművészet legjelentősebb egyénisége Péli Tamás, a reneszánsz, majd a barokk hagyományokra támaszkodva, sajátosan egyéni képi nyelvet teremtett, olyan figuratív művészetet, amely mitikus-szimbolikus magasságba emeli a cigányság sorsproblémáit. A cigányságnak, mint népnek a történelmi útját ő fogalmazta meg először monumentális formában, a Születés című 44 négyzetméteres kompozícióban 1983-ban. (A pannó a tiszadobi egykori Andrássy Kastélyban működő gyermekvárost, az állami gondozott gyermekek és fiatalok intézményét díszíti.)

 Péli Tamás nyomán a magyarországi cigány képzőművészetben kibontakozott egy reneszánszos-barokkos inspirációjú festészet. Tanítványai közül kiemelkedik Szentandrássy István, aki sajátosan önálló festői világot hozott létre. Szentandrássy képei drámai léthelyzeteket, érzelmi állapotokat fogalmaznak meg rendkívül szuggesztíven. Munkásságának kiemelkedő része a Frederico Garcia Lorca Cigány románcok című versciklusára készített képsorozata és a Triptichon című nagyméretű kompozíciója. Beri Károly (Dávid Beeri) az expresszív, stilizáltan realisztikus alkotásmódtól jutott el egy végsőkig egyszerűsített, dekoratív-expresszív megjelenítésmódig, egy öntörvényű spirituális festészet megteremtéséig. Tájkompozíciói nem látvány után készült képek, hanem belső tájak, virág- és növényábrázolása is belső lelki tartalmak kifejezői. Végül vessünk fel egy történeti problémát. Vajon mikortól beszélhetünk cigány képzőművészetről, a cigány képzőművészet történetéről? 

A történetiséget ugyanis sajátos módon kell értelmeznünk, hiszen az első évtizedekben az egyes országok cigány képzőművészei jobbára egymástól elszigetelten tevékenykedtek. A roma képzőművészet csoportos jelentkezése, egymáshoz való kapcsolódása, a közös programok formálódása, az egyes vonulatok, irányzatok kibontakozása, a hagyományteremtő folyamatosság új, csupán egy-két évtizedes jelenség. Ennek során az egymástól elszigetelten tevékenykedő alkotók munkásságának ismertetését mindinkább felválthatja a folyamat történetének végigkísérése és értelmezése. A történetiségnek ugyan feltétele a cigány képzőművészet önfejlődésének, az elődök és utódok egymáshoz kapcsolódásának létrejötte, valamint az egymáshoz tartozás tudata, a közös akciók megvalósítása. 

Ez az önfejlődési folyamat legerőteljesebben a magyarországi hivatásos cigány képzőművészetben valósult meg. Péli Tamás, mint említettük, a reneszánsz és barokk hagyományhoz visszanyúlva, megteremtett egy mitikus-szimbolikus-figurális festészetet, s immár az ő kezdeményezéséhez két generáció alkotói is kapcsolódnak, így a kora reneszánsz tradíciót megújító Szentandrássy István és a mindkettőjük tanítványaként jelentkező Túró Zoltán. A nyolcvanas évek második felében több olyan fiatal kezdi meg működését, aki már programszerűen a hivatásos művészethez kapcsolódik (Gyügyi Ödön, Ferkovics József, Oláh Zoltán, Vári Zsolt).

részlet a Magyarországi romák c. könyvből

http://www.valtozovilag.hu/cw/magyarorszagiromak.htm