15 PERC HÍRNÉV  AVAGY

A KULTÚRA BETEGSÉGEI ÉS A TÖMEGMÉDIÁK

címmel írt Kocsis László Levente egy igen érdekes tanulmányt a tömegmédia és a kultúra kapcsolatáról és az egyénre, civilizációra gyakorolt hatásáról.

Olvasd el és beszéljük meg az ezzel kapcsolatosan felmerülő gondolatainkat.

"Kulturális újjászületés vagy halál."

(Aurelio Peccei a Római Club elnöke)

In memoriam Konrad Lorenz és Andy Warhol

A kulturális betegségek jellegzetes tüneteket hordoznak magukban: így korunkban az egyén és a hatalom mozgóháborújának, a kultúra (természet) és a civilizáció állóháborújának vagyunk mindennapi résztvevői. Ugyanis az ember már eljutott egy olyan szintre, hogy többet tud pusztítani, mint alkotni, tudásával és erejével kiváltotta magát a természet megőrző szelekciója alól. Elfelejtette az egykoron mellérendelt viszonyát a természettel, és az általa "uralt" technika segítségével próbálja magát fölérendelni. Az a technika, amit oly sikeresen alkalmazott a szervetlen világ feltárására, megértésére, hasznosítására, az élő természettel szemben fegyverré vált a kezében. Mindez mára már oda vezetett, hogy csak az tud érvényesülni, aki "korszerűen" tud részt venni az "itt-létben". A "korszerűség" és az általa elért kezdeti sikerek a technika alkalmazhatóságának a helyességét igazolták/igazolják, s eközben észrevétlenül felborulnak az egykoron egymást kiegészítő és fenntartó egyén-természet harmóniái, s így a kapcsolat terheltté és feszültté válik.

Az ember idegenné vált az általa teremtett "szép új világban", és kapcsolatai - kommunikációi - embertársaival ott süllyedtek - aggasztó módon - a minimumra, ahol a legnagyobb szükségü(n)k lenne a korrekt párbeszédre és egymásra. Az egészen nagy városok típusépületeinek típusközösségeiben. Ahol ma már - szinte - büntetlenül lehet bűnt elkövetni. Mindez öngerjesztő és fokozódó félelemérzetet szül, terebélyesedő agresszivitással együtt. Azt meg már régóta tudjuk, hogy "a félelem megeszi a lelket".

Az ember információk és dezinformációk kereszttüzében áll, miközben magáénak hiszi az információk által kívánt - vélt vagy valós - hatalmi érzést. Egyre jobban gyorsul, száguld az "I"(Internet)-sztrádán (akárcsak Isten).

Mit mutatnak a hétköznapok hírei? Az ember a testi-lelki-szellemi erőszakosságokat a reggeli, az ebéd és a vacsora mellé fogyasztja, mintegy desszertként. "Halál egyenes adásban", - s "mindegy" már, hogy a műsor az Öböl-háborúról, Boszniáról, Csecsniáról, A WTC-ről vagy épp az aktuális Elnök farkáról szól.

Az ember "most még csak" - kívülálló - szemlélődő egy végtelenített akciófilmben, de előbb vagy utóbb kivédhetetlenül részévé válik, ám belőle sohasem lesz "hős", csak áldozat, S "örülhet", ha hír formájában a címlapra, vagy a tele-vízió képernyőjére kerül. Persze csak akkor, ha a "story" kellőképpen véres, akciódús és látványos: Nagy Halál = Big Business.

A tömegmédiák által terjesztett konzumkultúrák (pl. az MTV és a különböző "csenelek" és kereskedelmi adók) oda vezettek, hogy a különböző országok fiataljai jobban hasonlítanak a reklámfilmek figuráihoz^* , az akciófilmek "hőseihez", mint tradicionális kultúrájukhoz: A "Pepsi-érzés" elmossa/elmosta a kulturális - és nem a politikai - határokat. Ezen új kultúra hívei elsiklanak a másság valós megértése és feldolgozása felett, érdeklődésük csak felszínes - az egyéni sikerekért való felhasználhatóság tekintetében aktuális csupán - és problémamegoldásuk a "keep smiling; no problem; it's not my business"-re korlátozódik.

A talajvesztett és mintakép nélkül maradt emberek, s főleg a fiatalok, már és még nem tartoznak tradicionális kultúrákhoz, és ez remek talaj a pótobjektum-teremtők számára, akik hamis ideákkal - bálványokkal -, ideológiákkal csatasorba tudják állítani a fiatalokat, a közösséghez tartozás csáberejével. A pótobjektumok fel- és kihasználva a hozzájuk tartozó emberek helyzetét, saját céljaik elérése érdekében manipulálják cselekedeteiket. S ez elvezethet (s mint sokszor láttuk/látjuk el is vezetett) a gyűlöletig, és annak is a legveszélyesebb formájáig: az etnikai, vallási, nemzeti gyűlöletig.

A tömegmédiák felelőssége a közhelyekig menően ismert, hiszen az emberek híréhsége kielégíthetetlen, és mindent elhisznek, ami "hivatalos"^*; és persze naivság volna azt hinni, hogy a TV-társaságok, rádióállomások vagy az újságok szerkesztőségei tudva tudván saját veszélyességüket, ennek ellenére (holmi etikai-erkölcsi alapelvek miatt) lemondanának - miért is tennék? - a "business it's business" által kínált hírnévről és pénzről.

Milyen - helyes - utak vannak akkor előttünk, amikor a "kor" embere tétován keresi az Ismeretlent korunk "modernségében", "korszerűségében", ahol beteg minden, ember és civilizáció - természet és kultúra - egyaránt. S miközben fuldoklik az információk és dezinformációk bőségétől, zagyvaságától és manipulációjától, aközben a szellemi-lelki üzenetek nem jutnak el hozzá. Pedig ez az egyetlen - már ha van egyáltalán valamilyen - út (mód) a túlélésre. Ugyanis az ember előtti élőlénynek nincs szüksége a jó és rossz megismerésére, mert mindent csinálhat, amit tud. Nincs szüksége etikára, erkölcsre és morálra.

Csak az ember tud többet, mint amennyit csinálhat, ugyanis felszabadította magát a természet - megőrző - szelekciója alól, amely meg tudná akadályozni, hogy többet romboljon, mint amennyit teremt. Ezáltal az emberi szellem megszabadította magát a külső hatalmaktól, amelyek véletlenül avagy szükségszerűen - de kétségbevonhatatlanul - létrehozták az eleven lét világát.

"Kulturális újjászületés vagy halál" kínálja fel a választás lehetőségét Aurelio Peccei. Akkor - e kis írás végén - talán érdemes megvizsgálni, hogy mi rejlik e választásban, amelyben a fentebb már tárgyalt médiák is felelősséggel részesülnek. Tehát mi rejlik e választásban; divatos kultúrpesszimizmus - e, avagy cselekvésre való azonnali felhívás?

Mint tudjuk a kultúra fogalom a latin "colere" (művelni) igéből származik. Először Cato "Cultura agri", majd Cicero "Cultura animi" szóösszetételben használta. Tehát már a kezdetekben duális értelmet: föld (anyag) - lélek (szellem) művelését jelentett. Míg a kereszténység megjelenésével a szellemi élet Istenre irányult, addig a "testi" élet kimerült a mindennapok "egyszerűségében", így tehát az ő "kultúrafogalmuk" (noha nem így nevezték) kimerült az "Isten tisztelete" emelkedett tartalmában^.

A római rabszolgatartó, majd a nyugateurópai feudális társadalmak konkrétan nem használták a kultúrafogalmat, és csupán e fogalom leginkább akkor került elő, ha egy társadalom dekadenciába süllyedt. ilyen esetekben a kultúra, mint cél, mint érték, mint pozitív tartalom került megfogalmazásra.

Mi rejlik e pozitív megfogalmazásban? Jelen esetben, és a fentebbiekből kiindulva; az embernek a nyers, külső állapotából a belső intellektualizálódás felé kell haladnia. ugyanis két világban élünk, egy objektív, személytelen dologi, és egy személyes-szellemi, egyedi világban. Ennélfogva intellektualizálódásunk is kettős, ugyanis van egy külső civilizációs - természet feletti - uralom, és egy belső civilizációs uralom, az "ösztönredukciós" ész. A civilizáció a biológiai létezés intellektuális folytatása. Így a civilizáció nem más - a római aeon kép szerint^* - mint, áru, pénz, állam, jog, gazdaság... biológiai képződmény, addig a kultúra - a görög aeon szerint - az előbbieken túl: művészet és eszme. A helyes megközelítés, a választás e kettő összhangjában rejlik, azaz a folyamatosan pozitívan fejlődő intellektualizálódás teremti meg a kultúrát (természetesen a természettel szervesen együttműködve), s ezáltal a kultúra komplex egész, melyben tudomány, hit, művészet, erkölcs, szokásjog, jog... és minden más, amit az ember a természeti társadalmi környezetéből felvett, szokás, képesség. Tudjuk, nincs két egyforma kultúra, életmód, de a kultúra mégis egyetemes és egyedi, állandó és változó.

Az itt - nem - ismertetett kultúrafogalom fejlődéstörténete nem befejezett folyamat. Hiszen az ember természetátalakító, specifikus, az állati, biológiai létet meghaladó tevékenységekben, funkciókban vesz részt a világ egészének alakítása, fejlesztése érdekében.

De a természet feletti uralom - mint már régóta tudjuk - a bioszféra elpusztítására nyújt lehetőséget, sőt önmaga totális elpusztítására is megvan a lehetősége, ismerete.

Így hát „végezetül” álljon itt Martin Heidegger egyik költeménye:

Az itt-lét^*

Az itt-lét annyi, mint a létet mondani,

kivinni belőle

a keservet

egy parancsokkal teljes pillantás távolába.

Az itt-lét annyi, mint visszavenni

a létet a csöndnek

éber fülébe,

a csönd kereste ki magának ajándékul.

Az itt-lét annyi, mint a létet énekelni,

a távoli énekből

hazavinni néki,

ami lényegét mint hatalom sokáig elkerülte.

(Fordította: Keresztury Dezső)

A felelősség globális, de ne tévesszen meg minket az alábbi "felhívás", csak gondolkoztasson el!

"Eritis sicut Deus, scientes Bonum et Malum."

Istenné váltok magatok is,

ismervén Jót (Igazat) és Rosszat (Hamisat).

* Ennek egyik, mára már klasszikus reprezentása az "Éden boldog-boldogtalannak" című francia film, amely az 1980-as évek első felében készült, Patrick Dewaere-vel a főszerepben, ki a film bemutatása után öngyilkos lett (bár lehet, hogy ez utóbbi csupán véletlen(?)).

* Lásd a nagy klasszikus példát: O. Welles: Világok harca

* A lélek moduszáról szóló tanításában Spinoza a lelket az észre és a szenvedélyekre vagy az affektusokra (örömre, bánatra és vágyra) vezette vissza. Az akaratot pedig az ésszel azonosította, s az észen alapuló intellektuális megismerést fölébe helyezte a megismerés alacsonyabb, érzéki-tapasztalati fokának. Az intellektuális megismerés legfelső fokának az igazság közvetlen szemléletét, az ész intuícióját tartotta, amelynek legmagasabb formája Isten ismerete, azaz Isten értelmi szeretete, vagyis amor Dei intellectualis!

* Ehhez lásd: Walter Schubart: Europa und die Seele des Ostens. Neske Verlag, Pfullingen, 1979.

* M. Heidegger: Költemények. (A gondolkodás tapasztalatából.) Societas Philosophia Classica. Bp. 1995. 41. o.