Az irodalom, a művészet, így hiszem, így tudom, közvetítés az égi és földi princípium között. Kinek mankó, kinek bot a vándorláshoz, kinek létra, némelyeknek vastüdő a mindennapi lélegzéshez. Ha eredeti rendeltetését mesterségesen elsorvasztjuk, nem lesz rá szükség. Vagy azért, mert a jövő embere optimális esetben túlhaladja és érzéki tapasztalatait, eszméléseit a szellemi szférából közvetlenül szerzi be. Nagyon messze van ez még és akkor nem is hiányzik többé. Vagy azért, mert robottá süllyed az ember és a könyveknek még az emlékét is megveti. Ha a művészetet, irodalmat áthatja a megújult spirituális gondolkodás, ha részt vállalunk a kozmosz, az ember szolgálatában, a hazánk szolgálatában, szerényen, de méltósággal viselhetjük az előkészítők előkészítőinek olykor hálátlan, semmiképpen sem látványos, de mindenképpen fontos szerepét. A lefokozott irodalom, a művészet újra rangot kap, addig azonban csak acsarkodik, követelőzik, siránkozik vagy titokban eladja magát. Nem, nem áll ki nyíltan az utcasarokra. Párnázott ajtók mögött hivatalos kanapén zajlik az üzekedés és a fizető kuncsaft mindig inkognitóban marad. A keresztről kétezer éve lecsorgott vér az egész földet áthatotta. Az enyhület a szikkadt rögöket termékennyé lazította. De minden bosszúból, gyűlöletből kiontott vércsepp az égre kiált vissza. Ez nem szimbólum és nem csak szimbolikusan. Akinek füle van, hallja a világ jajszavát éjjel nappal. Az irodalom is áhítozik a melegítő, frissítő, keringő, mindig megújító vérre. Kivérzett mára az irodalom teste. Halvány, csenevész, vagy a szeszektől felpuffadt lilásvörös. A kereszténység infúziója igenis kívánatos. Ha úgy fogalmazunk, hogy a kereszténység szeretet.

Én azt gondoltam, hogy az a fajta látásmód, ahogy én az életemet, a sorsomat és vele együtt a többi magyar embernek a sorsát láttam, hogy az ha tiltott is volt vagy legalábbis eltitkolt volt a Kádár rendszerben, az a következő időszakban olyan lesz, hogy szinte erénynek fog hatni. Nekem az életemben a legfontosabb az, és ahogy öregszem, egyre inkább a legfontosabbá válik, hogy jóba legyek azzal az Istenséggel, amelyik a Teremtést létrehozta. Keresem ennek az útját. Nem a dogmákon belül, de mindenképpen úgy, hogy hiteles legyen. Többé-kevésbé a Kádár rendszerben fű alatt csendesen képviselni tudtam ezt, legfeljebb féltem, hogy valamiért esetleg nem jelenhetnek meg az írásaim. Volt könyvem amit letiltottak, azután valahogy mégis megjelent. ( A Napok című regény). S akkor a rendszerváltás után történt az meg, hogy azt kezdtem észrevenni, hogy amit az előtt tiltottak, azt elkezdik lemosolyogni. Azt éreztem, hogy kiröhögik. Az embereknek egy része, és sokszor felelős személyeknek a nagy része kiröhögi azt az embert, aki olyan életelvek alapján él, ami a Kádár rendszerben tilos volt. Erről mindig az jut az eszembe, hogy volt itt Magyarországon egy nagy, büdös, redves, kukacos fa. Mindenki látta, hogy ez a fa rossz. S akkor körbegyűltek az emberek, körbegyűltek az írók, művészek, tudósok, közemberek, a jobbat akaró politikusok és mindenki el kezdte mondani, hogy ezt a fát ki kell vágni. Ez tény. A fát kivágtuk. Csak azt felejtettük el, hogy akik ezt a fát kivágták, különböző okokból vágták ki. Volt aki azért vágta ki, mert egy szép, terebélyes, igazi természetanya által adott hatalmas fát akart ebből az országból varázsolni. Szerteágazó dús lombozattal. Volt olyan, aki azt gondolta, hogy ennek a helyébe egy ugyanilyen rusnyát és vacakot kell ültetni, de valahogy úgy, hogy az valakinek, egy bizonyos csoportnak a magántulajdona legyen. Olyanok is voltak, akik félelemből vágták a fát és karrierizmusból gondolták, hogy favágónak lenni az új rendszerben jó. S nagyon sokan voltak azok, akiknek ez volt a mesterségük, hogy lehetőség szerint minden fát kivágni. Ezért fizették őket. S abba a helyzetbe kerültem, hogy ha nem lett volna olyan erős bennem a meggyőződés, akkor röstelkednem kellett volna, hogy úgy írok, azt írom és azért írok, amiért írok. Na, ezt szerencsére leküzdöttem.

Azt mondtuk, hogy a teremtés legfelsőbb bimbója az ember,  ebben a szép és igaz mondatban a kockázatot is fölleljük. Bimbóval sok minden történhet. A bimbó elszáradhat, azt a bimbót a gonosz letépheti. De lehet belőle virág. Virág az univerzum kedvére, büszkeségére és dicsőségére. Ebben a helyzetben vagyunk most mi itt Magyarországon, hogy a bimbót, amibe beletartozik a saját hazánk, ahol megszülettünk, ahol imádkozunk, ahol bánatunkban és keserűségünkben néha még káromoljuk is az Istent, nem óvjuk eléggé. Hát nem kötelességünk-e nekünk az, hogy vigyázzunk erre a bimbóra? Erre az országra, erre a nemzetre, erre az egész mindenségre? Erre az egész korszakra. S akkor vannak ostobák, vannak rosszindulatúak, akik azt mondják, hogy a magyarság tudata, a nemzethez tartozás tudata az elavult, visszahúzó érzület. Az olyan valami, amit ki kell irtani az emberből, mert európainak kell lennünk és világpolgárnak kell lennünk.

Ezek arról felejtkeznek el, hogy itt nincs semmiféle ellentét. Németh László azt írta az esszéjében, az a sokat támadott Németh László, akit olyan csúnyán megbántott Tamás Gáspár Miklós egy Népszabadságbeli cikkben, éppen a 100. születésnapján, ez a Németh László írta egyébként egyik írásában, hogy aki embernek különb, az magyarnak is különbő. A kettő között semmi ellentét nincsen. A magyar ember megy Európába. Én nem megyek sehová. Én itt születtem és Európában vagyok. Mint ahogy mindannyian Európában vagyunk. Magyarország soha nem volt Európán kívül. Az megint más kérdés, hogy éppen a nyugati hatalmak asszisztálásával kitaszítottak minket a keleti szélekre. Én azt hiszem, hogy nem a szegény rokonnak az ácsingózásával és óvatos kopogtatásával kell Európa kapuit nyitásra bírni, hanem úgy, hogy tudja meg a világ, hogy nem csak kapni akarunk Európától, hanem adni akarunk. Van mit adni. Olyan tehetségek sorát vonultatta föl ez a kicsi nemzet, ez a kicsi nép, hogy nincs a világnak olyan sarka, ahol ne élne tudós, művész, aki ne lendített volna valamit a környezetén. Tehát nincs ellentét Európa és a magyarság között és nincs ellentét abban sem, hogy ennek az egésznek bele kell simulni a föld szellemébe.