Szimbólumok között élünk. Jelképek egész rendszere veszi körül mindennapjainkat és ünnepeinket egyaránt. Tudomásul vesszük jelenlétüket, üzeneteket fogadunk be általuk, ám legtöbbször talán anélkül, hogy a mélyebb rétegekre is felfigyelnénk.

Pedig a szimbólum szerepe valójában az, hogy az emberi gondolkodás, világlátás mélyebb, összetettebb elemeinek adjon kifejeződést. Jeleket életünk megannyi terén használunk. Egy egyszerű kép valamilyen jelentéssel társul, majd a jelekből rendszer áll össze (az írott és beszélt nyelv az egyik legelemibb példája az ilyen elven működő jelrendszereknek). Ilyenkor a minél jobb felismerhetőség, a minél egyszerűbb és egyértelműbb információátadás a cél, összességében ezt a folyamatot nevezhetjük kommunikációnak.

Ugyanakkor létezik egy egészen másfajta, talán bonyolultabbnak látszó - mindenesetre más síkon zajló - használata is a jeleknek: ez a szimbolika. Ebben az esetben ugyanis más tartalmak megjelenítésére törekszik a jelképeket használó személy.

A személyiség mélyebb érzései, az őt körülvevő világról alkotott benyomásai, szinte szellemiségének egésze alakul képpé. A jelkép kezelése mindezek mellett ösztönösebb tevékenység; az archaikus kultúrák szellemi életében egyfajta mélyebbről eredő, közvetlenül ki nem fejezhető, beleérzést is igénylő tudást jelenítenek meg segítségükkel.

A modern kor "racionális" világában persze a szimbólumoknak - mondhatnánk - már nincsen helyük, így leginkább a művészet és az álom tudattalanba olvadó terébe szorul vissza a jelképek hajdan kiterjedt rendszere.

A művészet és az álom "alkotásaiban" azonban újra és újra lehetőséget kapnak, hogy eredeti állapotukban léphessenek elénk. Talán érdemes hát időről időre foglalkozni gazdag és titokzatos világukkal, amely mindig is része marad az emberi gondolkodásnak.

A színek és formák 

Az emberi gondolkodás a kezdetektől fogva ellentétes erők küzdelmét és egységbe olvadását látta a világ működésében. Az embert körülölelő, eleven természet szimbólumokon keresztül fedte fel önmaga lényegét, valamint működésének alapvető törvényeit a beavatottak számára.

A szimbólumok egyszerű mértani alakzatokból és színekből építkeznek, amelyek viszont már maguk is rendelkeznek jelentésekkel.

A kör - mint önmagába záródó végtelen vonal - az örökkévalóságot és a világ végtelenségét jelenítheti meg; a négyzet szabályosságával a világ rendjét, szilárdságát képezi le, a mindenséget alkotó négy elem (levegő, tűz, víz, föld) harmóniáját összegzi az ősi jelképrendszerekben; a csúcsával felfelé tekintő háromszög a tűz és a férfiasság, míg lefelé fordított párja a víz és a női elem megjelenítője.

Általánosabban is elmondható, hogy a szimmetrikus, arányos formák nyugalmat, egyensúlyt képviselnek, a szabálytalanok viszont diszharmóniát, feszültséget sugallnak.

A színek közvetlen módon keltenek bennünk érzelmeket, így nem csoda, hogy a szimbolikában is igen meghatározó a szerepük.

A fehér a tisztaságot jelképezi, egyes kultúrákban viszont a halál, az élettelen (vértelen) test színe; a sárga a nap és az arany színét mutatja fel, a hinduizmusban az igazság jelképe; a zöld a természet, az egészség és az újjászületés szimbóluma; a vörös az életerő, a tűz és a háború színe; a kék a vörös ellentéteként éppen a víz és a béke színe; a fekete kultúránkban a halálhoz kötődik, ám például az egyiptomiak számára az örök újjászületést jelképezi.

A kezdetben a természettel szoros egységben élő ember legelsőként az őt körülvevő természeti jelenségeknek, elemeknek - így például az állatoknak - tulajdonított szimbolikus jelentéstartalmakat. A megfigyelt tulajdonságok vagy viselkedésjegyek alapján mindegyik állathoz jelentés vagy jelentéscsoport kapcsolódott,- kialakult ezek tisztelete, majd az adott természeti nép mitológiájában és vallásában is megjelentek (gondolhatunk a totemizmusra vagy a sámánizmusra).

Egészen nyilvánvalók ezek a jelentéstársítások ma is: a sas és a sólyom a világ felett uralkodó erő, valamint a mindent-látás szimbóluma;

az oroszlán, a tigris, máshol a medve a hatalom, a bátorság és a (néha nyers) természeti erő megtestesítője; a ló vagy a szarvas a gyorsaság, a nemesség jelképe; a lepke az átalakulás, a halálból való újjászületés képét adja; a teknős
megjelenése a világegyetem egészét (eget, földet, alvilágot) mutatja;- és még sokáig folytathatnánk.
Néhány állatnak egészen összetett jelrendszere ismert, nézzük meg példaként a kígyóhoz kapcsolódót: a saját farkába harapó kígyó a kör alakját felvéve a végtelenséget, az újjászületést, a lét örök körforgását jeleníti meg; az egymásba tekeredő kígyók a világ szembenálló erőinek küzdelmét és az ebből eredő új erőt szimbolizálják; de tulajdonképpen a sárkányszerű mitológiai lényeknek is alkotója a kígyó.

A növénymotívumok közül talán a fa a leggazdagabb jelentéshordozó. A természeti népek számára az életfát alkotja, amely a világ közepén helyezkedik el, és ott összeköti az eget és a földet (más felosztás alapján az eget, földet és alvilágot). A fa gyökerei a földből táplálkoznak, míg lombja az ég felé törekszik, így biztosítva átjárót a világrészek között.

Ismertek virágokhoz kötött jelképek és jelentéseik is, csak néhányat nézzünk meg ezek közül! Rózsa: a kereszténységben a piros rózsa Krisztus keresztfára ömlő vérét jelenítheti meg, emellett jelképe a titoktartásnak is (a gyóntatószéket gyakran díszíti motívuma); általában is a fény és az élet jelképe. Krizantém: keleten az elmélkedés, a kitartás és az erényesség szimbóluma. Liliom: a fehér liliom a tisztaságot, az ártatlanságot jelképezi.

A természeti ember jelképalkotása igen élénk képzelőerőről tanúskodik, és tegyük hozzá: az ember úgyszólván mindent jelképes jelentőségűvé lényegített át, amit csak maga körül fellelt. Így tehát megvan a maga jelképrendszere az ég-föld párnak, a Holdnak, a Napnak, a hegynek vagy a folyónak...

Őseink világlátásának egyik legalapvetőbb eleme a természet tagolása: az embereket a termékeny földanya élteti, akit viszont az ég termékenyít meg eső által.

A Hold és a Nap is két pólust alkot: változékonyság és állandóság, nő és férfi.

A Nap központi jelentőségű a mitikus rendszerekben, az éltető fény forrásaként, a teremtő férfierő megjelenéseként tisztelték, amely ugyanakkor csak a Holddal állandó körforgásban léphet fel az égre. A Hold a Nap folytonosságával szemben a ciklikusságot jeleníti meg; viszont számos kultúrában a sors kijelölője és irányítója is.

A hegy szimbolikája hasonló az életfáéhoz: égbe nyúló csúcsa a földről az istenek világába vezet át, a szellemi létbe való felemelkedésnek ad teret. A völgy valamiképpen ezzel szemben a földhöz való kötődést adja, de elsősorban mégsem negatív tartalommal, hanem inkább az éltető,

oltalmazó termőföld jelentésében.

Még néhány elemet kiragadva: igen szép és kiterjedt jelképrendszerrel rendelkezik például a folyó fogalma. A folyó az életadó víz forrása, ugyanakkor az élet és a halál között húzódó választóvonal, olykor a lélek evilágot és túlvilágot összekötő útvonala.

A hinduknál a megtisztulás jelképe, olyan közeg, amely képes lemosni minden bűnt, minden rosszat az emberi létezésről.

Egészen más oldalról, de szintén a legösszetettebb jelképek közé tartozik az erdő
képrendszere. Eredeti jelentése - mely szerint az erdő sűrű sötétjével bizonytalanságot, rendezetlenséget, szorongató összevisszaságot, sötét, irányíthatatlan burjánzást jelenít meg - még azokból az időkből származik, amikor az ember fáradságos munkával tette megművelhetővé a földet, ekkor az erdő ősképe szemben állt a művelt szántóföldek és rétek nyitottságával, rendezettségével. Később azonban jelentése ettől eltérő árnylatokat is kapott: az erdő egyfelől a megnyugvás, a béke, az érintetlen, oltalmazó (anya)természet szentélyévé lett; másfelől pedig az erdő sűrűjében való barangolás belső utak bejárásával, titkok feltárásával lett képszerűen rokon (a labirintus vagy a kert motívumával is érintkezve, amelyekről később még esik szó).
Noha idővel az ember egyre távolabb került a természettől, szimbólumalkotó képessége egyáltalán nem csökkent, hanem kiterjedt a civilizáció által létrehozott elemekre is. A híd, a hajó, vagy a kert motívuma például ugyanolyan kiterjedt jelentéstartománnyal rendelkezhet, mint a természeti jelképek akármelyike.

A híd két - különben egymástól elválasztott - világot köt össze. Jelenthet átmenetet az életből a halálba, ébrenlétből álomba, a világiból az isteni térbe egy szellemi út során, azonban ingatagságával az út veszélyeit is megjelenítheti.

Az ajtó hasonlóan átjárót képez két világ között, itt azonban a határpont más tulajdonsága kap hangsúlyt, az ajtó ugyanis olyan akadályt jelent két világ vagy világrész között, amelyen csak az tud áthatolni, aki kulccsal rendelkezik. Az ablak szimbóluma viszont eltér az előbbiektöl, éppen nyitottságot, átjárhatóságot nyújt: a templom ablakai beengedik az isteni fényt, így közvetítve Isten és hívő között.

Ábrázolása általában is szemlélődést jelenít meg, amely lehet akár belső, önmagunkba irányuló pillantás és a világra való kitekintés is. 

A templom vagy a szentély a szellemi felemelkedés lehetőségének leképzése, ugyanakkor építészeti megjelenésében a világegyetem felépítését,

a világmindenség jelképes szerkezetét adja; mindezek mellett menedékül is szolgál, biztonságot nyújt, akárcsak a ház, vagy a vár.

A hajó a legkülönbözőbb formákban jelenhet meg a jelképrendszerben.

A kereszténység számára Noé bárkája a legalapvetőbb példa, amely a hit általi üdvözülés képi megjelenítője. Általában a küzdelmes, de eredményes utazás eleme, amely lehetővé teszi a viharok átvészelését; csónakként, tutajként a "túlpartra" való biztonságos átkelést jelképezi.

A kert szimbolikája is igen összetett. Képe egyfelől a szabad őstermészettel kerülhet szembe, mint emberi felügyelet alatt álló természet; ha gondozatlan, túlburjánzott formába megy át, kacskaringós, nehezen járható ösvényeivel rendezetlenségbe való visszahullást szimbolizál, melyben az ember eltévedve, magára hagyatva újra kiszolgáltatott helyzetbe kerül - ide kapcsolható a labirintus (útvesztő) szimbolikája is.

Másfelől viszont mindezek mellett létezik pozitív elvont értelmezése is, amennyiben az emberi lélekkel azonosítjuk: az ápolás, elrendezés, gondozás igénye teszi érintkezővé a két világot; valamint a labirintussal rokonítható kert elágazó ösvényein bolyongva mégis megmarad a lehetőség, hogy felleljük a lélek igaz útját. A kert és a labirintus tehát a belső utazás képe is egyben, a belső kalandozásé, amelynek végeredményeként önmagunkra találunk.

forrás