Amikor a Sorstalanságban megláttam a szemét, elkezdtem hinni abban, hogy a sorstalanság mögött is van sors. Citrom Bandi sorsa. Dimény Áron sorsa, aki nagyon fiatalon került oda, ahová mások sosem jutnak majd el. Talán hit kérdése mindez. Áron másokban hisz, mások pedig benne. És itt kezdõdik az igazi bizalom-játék. Tapasztó Ernõ interjúja.

Mit szóltál ahhoz, hogy az Aranyalma Díjra jelöltek?

Nagy meglepetésként ért. Természetesen nagyon jólesett.

Nagyváradon születtél. Nem gondoltál arra, hogy Nagyváradra visszamenj?

Ha a magánéletemet venném figyelembe, akkor igen. Azonban a szakmai életem az elejétõl fogva úgy alakult, hogy bizonyos döntések teljesen egyértelmûek voltak. 1993-ban, érettségi után felvettek a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara színházmûvészeti tanszékének színész szakára. Amikor 1997-ben elvégeztem az egyetemet, egyrészt Salat Lehel tanárom hívott asszisztensnek az egyetemre, másrészt pedig szerzõdést kaptam a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz. Tehát minden tényezõ automatikusan Kolozsvárhoz kötött.

Te pont belecsöppentél a kolozsvári színház egyik legjelentõsebb korszakába.

Gyulai Katinak – akit Váradon igen sokan ismernek – köszönhetek nagyon sok mindent. Nélküle, azt hiszem, fel sem vettek volna. Vele dolgoztam teljesen zöldfülûként. Õ biztatott arra is, hogy Kolozsvárra felvételizzem. Végsõ soron nem is nagyon tudtam én sok dolgot a fõiskolákról, úgyhogy könnyen meggyõzhetõ voltam. De nagyon örülök, hogy Kolozsváron kötöttem ki. Az én emlékeim szerint is pont egy csúcskorszakba csöppentem bele.

Tanítasz az egyetemen is…

Igen, de idõrõl idõre abba akarom hagyni. Tanárként nem tartom magam eléggé hatékonynak. De a végén vagy meggyõznek, vagy meggyõzöm én saját magam. És még egy kicsit tovább próbálkozom.

Mint tanár, milyennek látod az új színészgenerációt?

Nagyon-nagyon vegyesnek. Ennek van egy csomó konjunkturális oka is. Mostanában egészen más gondolkodású fiatalok jönnek színházat tanulni, mint mondjuk, az én koromban. Megpróbáltam belehelyezkedni az õ helyzetükbe. Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen világban, milyen színházi környezetben kell nekik érvényesülniük. Sokszor észrevettem, hogy teljesen prekoncepciómentesen jönnek a fõiskolára. Egyszerûen jönnek és csinálják.

Ez elõnyt is jelenthet…

A dolog mindig kétesélyes. Egyrészt hihetetlen szabadságot ad. Másrészt azt érzem, hogy ez felületességet is hordoz magában.

Nagyon sok a színész, kevés a jó színház. A fiataloknál pedig, úgy tûnik, hiányzik az önálló kezdeményezés. Hogyan látod ezt?

A fõiskolán azt látom, hogy nagy a kezdeményezõkészség a diákokban. Viszont az is igaz, hogy miután az emberek kikerülnek, ez a kezdeményezõkészség gyakran kifullad, elfásul.

Valahogy a színházak is megrekedtek egy provinciális szinten. Természetesen ezek között is vannak kivételek.

Azt látom, hogy egy picit az eldöntetlenségben mozgunk még mindig. Gyanítom, hogy piaci értelemben nem vagyunk megfelelõen elhelyezkedve. Nincs tisztázva, hogy a nézõ, aki bemegy egy színházba, mire számíthat. Egy-egy város színházát úgy definiálják, mint közösségi találkozóhelyet. Pontosan ezért sem színházi, sem piaci értelemben nem határozza meg megfelelõen önmagát. Mindez nagyfokú bizonytalanságot eredményez.

Sok helyen inkább közmûvelõdés folyik, nem pedig valódi színházi munka.

Ehhez mindenképpen hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi kõszínházi rendszerek igen komoly anyagi gondokkal küzdenek. Az intézményt mûködtetõ önkormányzat azt várja el, hogy minél szélesebb réteget kiszolgáló mûvészi produktumot finanszírozzon. Valószínûleg ezért mozdulnak el a színházak a közmûvelõdés felé. És itt kezdõdnek, itt vannak azok a megkötések, amelyek túl vannak a szakmaiságon.

Talán két meghatározó pontja van, volt életednek. Az egyik az, hogy Kolozsvárra szerzõdtél, a másik pedig a Sorstalanságban eljátszott Citrom Bandi.

A szakmai életemnek valóban igen fontos pontja a Sorstalanság.

Sokan mondták már, hogy nagyon jó filmes arcod van.

Valóban többen mondták ezt. Azt se felejtsük el viszont, hogy nagyon sok kitûnõ színész van Erdélyben, aki messze az én teljesítményemet meghaladót tud nyújtani a vásznon. Az én jó filmes arcom csak egyszerû adottság.

Ezt látta meg benned Koltai Lajos, a Sorstalanság rendezõje?

Koltai azokat a fotókat látta, amelyeket elküldtem neki. Illetve nem is neki, hanem annak a munkatársnak, aki a színészeket válogatta. Hogy õ mit látott meg benne, azt nem tudom. Azt csak õ tudná megmondani. Azt hiszem, hogy Koltai nagyon nagy kockázatot vállalt, hiszen lényegében semmit nem tudott rólam.

Mire figyeltél legjobban a forgatáson?

Arra koncentráltam, hogy meg tudjam azt a személyt formálni, aki Citrom Bandi lehetett. Illetve arra is nagyon odafigyeltem, hogy hitelesen életre tudjam hívni Bandi kapcsolatát Köves Gyurkával.

Milyen viszonyod alakult ki a rendezõvel?

Már a forgatás elsõ pillanataiban észrevettem, hogy Koltai Lajossal nagyon egymásra éreztünk. Tudtam azt, hogy nyugodtan ráhagyatkozhatok. Azt hiszem, õ is megbízott bennem.

Eleve felvetõdik a kérdés, hogy mi a különbség a színpadi és a filmes játék között.

Amikor a Sorstalanság után gyakran szembesültem a film és színház közötti különbségek kérdésével, elkezdtem mindenféle elméleteket gyártani. Ma a válaszom: a forgatókönyv.

Miért pont a forgatókönyv?

Mert az adja meg az irányokat. A forgatókönyv határozza meg a képeknek a sajátosságait, ami által például a színész nem egész alakban látszik, hanem csak a tekintete, és ez egészen más közlésrendszert von maga után. Mind a színpadon, mind a filmvásznon természetesen a jelenlét intenzitása lényegesen meghatározó. Jó pillanataimban mindig ezt az intenzitást keresem.

Ha jól tudom, a Köves Gyurkát játszó Nagy Marcellel is igen jó viszonyod alakult ki…

Citrom Bandit egy olyan társ nélkül – aki annyira vitt volna magával –, mint Nagy Marcell, nem tudtam volna megcsinálni.

Úgy hallottam, te is sokat segítettél neki.

Ezt Marcell tudja. Bízom benne, hogy segítettem neki. Minden nap azon voltam, hogy a felépült bizalmat megháláljam és megszolgáljam. Remélem, segítettem.

Nem sokkal Citrom Bandi után, szintén egy Kertész Imre-regény nyomán készült színdarab fõszerepét játszottad Kolozsváron. A Hosszú péntek a Kaddis a meg nem született gyermekért nyomán íródott. Mi a különbség a két – szavaiddal élve – forgatókönyv között?

Az egyetemi továbbképzésem részeként éppen errõl szeretném a mesteri szakdolgozatomat írni. A legfontosabb különbség talán a valósághoz való viszonyunkban lelhetõ fel: a Sorstalanság a közvetlen és közvetlenül elfogadott valóság linearitását követi, míg a Hosszú péntek a valóság minden elemét mint egy lehetséges értelmezés alapját kezeli.

És mi a különbség az alakítás módozatai között?

A filmben megjelenõ szereplõk mindannyian valós alakok, azaz hús-vér emberek, akikkel megtörténik a borzalom. Ehhez kellett viszonyulnom, ezt kellett megélnem. A Kaddis színpadi változatában, Visky András átiratában, B. az egyetlen „õ” szereplõ, a többiek csak emlékek, az elõbb említett értelmezés érdekében elõhívott, megelevenített részei egy valamikori életnek. Velük partnerséget vállalni, létrehozni rituálé is, nem csak színészi játék.

riport.ro