Bérczes László,  Szabadkai Népszínház Társulatával a Gézagyarak című Istendráma előadása során belső játékra serkenti színészeit, a lélek mélysége tárul föl minden egyes alakításban, a leglényegesebb kellékekre és "helyszín-zugokra" szorítkozó színrevitelében.

A darab és előadás filozófiája

Csillagok

Felállok, már nem bukok fel, nem toporgok, megállok a lábamon, foglalom ezt a talpalattnyi helyet, helyemet a földön, ezt a középpontot, a sajátomét, világközéppontomat, világnyi konyhakövet, innen mérem az egészet, a mindenséget, melybe cseppentem egy villanásnyi időre, majdnem semmi ez az idő, ez a hely, de az enyém, aki pont olyan vagyok, mint bárki más a földön, de mégiscsak egyszeri példány. Itt állok, megnevezem magamat, vagyok Banda Lajos vagy Rózsika, Pityu vagy Krekács, Vízike vagy Szomszédjani, Bérczes vagy Háy, bárki, akárki, tán éppen a Gézagyerek. Forgok, nézek, nézem a világot, benne társaimat, ők is forognak, néznek, saját középpontjában mindenki, minden és mindenki a helyén, rend van.

Felkel a Nap, felkelünk, mosakodunk-öltözünk-kávézunk-elköszönünk, rámordulunk a csaholó kutyákra, jóreggelt, mondjuk a másiknak faluban, városban, nagyvilágban, dolgozunk, ásunk-írunk-szerelünk-rendezünk, aztán hazafelé kocsmába-presszóba-színházba-tévébe-ágyba bújunk, rend van. Másnap ugyanaz és harmadnap is, és félév múlva is és mindig ugyanaz, mindig. Szeretünk-megcsalunk-elválunk, símogatunk-harapunk-ütünk-ölelünk, sebeket adunk és kapunk, caplat az idő, mi fáradunk-fásulunk-fájunk, ártatlanságunk odavan, helyünk a világban veszni látszik, már nem tudjuk, hol vagyunk, miért vagyunk, tétován bolyongunk, csúszunk és mászunk, hajunkba kapaszkodva ágaskodunk az égig, visszahuppanunk, keressük az elveszített, soha is meg nem lelt középpontot, a sajátunkat, ahonnan mérjük és értjük a világot. Sóvárogjuk a másik tekintetét, de abban ugyanaz a tehetetlen kétségbeesés és ugyanaz a kérdés: mire való a semmi idő és semmi hely, ami a mienk, csakis a mienk, és hol a helyünk benne, ha már elveszni látszik az egész?

Gézát nézzük, a hibás Gézagyereket, a közülünk valót, a helyettünk bátrat, önbörtönébe zárt, szabad embert, vele nézzük a csillagokkal tűzdelt végtelen eget. Vele ülünk a némaságban, és vele várjuk a választ valakitől. Állunk, várunk, hallgatunk, reménykedünk, világvégi harmonika nyikorog. Éjszaka van.

B. L.

Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hősökről fogok. Kerülöm a polgári vircsaftot (kit érdekelnek a polgárok - engem nem), a lestrapált, kiábrándult feleségeket, a szerető után nyáladzó negyvenes férjeket. A kispályás konyhai jeleneteket, aztán este az ágyban: Akarsz? Nem. Tulajdonképpen én sem. De ki lesz az én Hamletem, Learem, Macbethem és Othellóm? Kik lesznek az én hőseim. Törtem a fejem. Olyan hülyén néz ki az ember, amikor töri a fejét: összevissza ráncolja a homlokát, meg borzolja a szemöldökét és annyira komoly képet vág, hogy a gyerekek átmennek a túloldalra, ha meglátják. Így koslattam az utcán, mikor kilépett a Banda Lajos, meg a Herda Pityu a kocsmából. A Pityu éppen azt magyarázta a Lajosnak, hogy ennél szarabb világ biztosan nincsen, mert ha szarabb lenne, akkor már rég fölrobbant volna. Ott van az a szegény Géza is, mondta. Hogy mi történt vele. Néztem a Bandát, meg a Herdát, ahogy beszélnek a Gézáról, a Gézagyerekről. Igazi hősök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a görög tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska munkáskabátban jártak.
- Háy János
 

Mircea Eliade: A szent és a profán
(részletek)

… a felkiáltás: ’A világ középpontjában vagyok!’, a szent tér egyik legmélyebb jelentőségét fedi fel. Ahol a hierophania* áttörte a síkokat, ott egyszerre jött létre ’nyílás’ felfelé (az isteni világba) vagy lefelé (az alsó régiókba, a holtak világába). A három kozmikus sík – a föld, az ég és az alvilág – kapcsolatba lép egymással. A kapcsolatot néha olyan világoszlop képével fejezik ki, amely tartja, összekapcsolja az eget és a földet, és amelynek alapja az alsó világban (az alvilágban) gyökerezik. Ez a kozmikus oszlop csak a világ közepében állhat, mert az egész lakható világ körötte terül el.

Mindebben tehát vallási elképzelések és kozmológiai képek következményét kell látnunk, amelyek összefüggnek egymással, és abban a ’rendszerben’ fejeződnek ki, amelyet a hagyományos társadalmak ’világrendszerének’ nevezhetünk:

a) valamilyen szent hely megtöri a tér homogenitását;

b) ezt a törést valamely ’nyílás’ szimbolizálja, amely lehetővé teszi az egyik kozmikus régióból a másikba való átmenetet (az égből a földre és a földről az alvilágba);

c) az éggel való kapcsolat különböző képekkel fejezhető ki, amelyek mindegyike az axis mundi**-ra vonatkozik: oszlop, létra, hegy, fa, inda stb.;

d) e világtengely körül terül el a ’világ’ (vagyis a mi világunk), következésképpen a tengely ’közepén’, a föld ’köldökén’ található a mi világunk, s ez a világ közepe. (…)

… az ’igazi világ’ mindig a ’középen’, a ’centrumban’ található, mert csak ott következik be a síkok áttörése, és ezáltal csak ott jön létre kapcsolat a három kozmikus zóna között. Mindig teljes kozmoszról van szó: bármilyen nagy vagy kicsiny legyen is a kozmosz – egy egész ország, egy város, egy szent hely – egyformán a világ tükörképe, imago mundi. Josephus Flavius írta a templom szimbolizmusáról, hogy az udvar a ’tengert’ (vagyis az alvilági tájakat), a szent ház a földet, a szentély pedig az eget jelenítette meg…”

*a szent valóság megnyilatkozása
**világtengely

Nézd meg a videógalériában a darab rövid részletét!