Dr. Haraszti György tanszékvezetõ professzor:
              Ha egy kicsit utánagondolnak, akkor a galíciai beván-
           dorlók a magyarok, ugye az a bizonyos Galicia ez éppen a
           Verecke híres útját, a Tatárszorost, az Uzsoki-szorost, a
           Verereckei-szorost jelenti, amelyen keresztül a magyarok-
           nak az õsei mintegy ezer évvel, ezeregyszáz évvel ezelõtt
           bemenekültek az õket üldözõ besenyõk elõl. Tehát ugye a
           galíciai bevándorlás is a kulcsszó és valamilyen formában
           ugye a zsidózásnak egy rejtett változata, az tulajdonkép-
           pen már önmagában problematikus, ha arra gondolunk,
           hogy kik is voltak az elsõ jegyzett betelepülõk. Aztán az,
           hogy gyüttment és késõn érkezõ, kikhez képest késõn ér-
           kezõ? Hát nyilvánvaló azokkal szemben, kik ennek az or-
           szágnak, ennek a gyönyörû országnak a jogosult lakosai.
           Na most a probléma ott van, hogy bármennyire is deho-
           nesztáló is ilyesmit mondani, nemcsak ebben a teremben
           vagy ebben a városban, de ebben az országban is az itt
           élõ embereknek a túlnyomó többsége két-háromszáz év-
           vel ezelõtti betelepülõnek, mondjuk 300 évvel ezelõtti be-
           települõnek a leszármazottja. Tudniillik ugye köztudottan
           a török idõkben az ország a mai, tehát nem a történeti Ma-
           gyarországról beszélek, hanem éppen a Duna-Tisza közé-
           nek a lakosságának a túlnyomó része kipusztult.
              Nemcsak a zsidók telepedtek be a XVI-XVII-XVIII. szá-
           zadban, hanem a mai magyarországi lakosságnak egy na-
           gyon-nagyon jelentékeny hányada is.

                           (Elhangzott a Duna Tv Halld Izrael címû mûsorában
                                         2004. május 31-én pünkösd napján.)

  A pünkösd hétfõjén adásba került Halld Izrael címû mûsorban
megszólaló Dr. Haraszti György, az Országos Zsidó Egyetem tanszék-
vezetõ professzora nem kevesebbet állított, minthogy napjainkban
Magyarország lakosságának csak elenyészõ része tekinthetõ magyar-
nak. A török hódoltságot követõ, általa betelepülõnek nevezett ma-
gyarokat egy kalap alá vette az újonnan érkezett más népekkel, ami
azt sejteti, hogy a jövõben ide bármely nemzet fiai nyugodtan jöhet-
nek, a már itt élõket sem köti több szál a honfoglaló magyarsághoz,
mint õket. Merészebben fogalmazva, egy nemzetközi ország lakói va-
gyunk és a jövõben még inkább leszünk, következésképpen fölösle-
ges bárkinek is a magyarságát hangoztatnia a határokon belül.

   Vizsgáljuk meg a döbbenetes gondolatmenet és a súlyosan sértõ törté-
nelmietlen kijelentés valóságtartalmát. Ha visszatekintünk az elmúlt évezre-
dek és a közelmúlt néhány eseményére, akkor egyértelmûen kiderül, hogy
nem beszélhetünk véletlen elszólásról, tökéletesen illik egy folyamat lánc-
szemei közé. Egy nép önérzetét, nemzettudatát úgy lehet a legjobban meg-
törni, ha történelmi múltjának talaját kihúzzák lába alól, annak legjelentõ-
sebb eseményeit keverik a rátelepülõ új hataloméval. Ezt már az Ószövet-
ség összeállítói megcselekedték, amikor a mezopotámiai sumér Gilgames
eposzt alapul véve új nevekkel helyettesítették a másfélezer évvel korábbi
ékiratos táblákon olvasható történeteket. Nem jártak el különbül a X. szá-
zadban Magyarországra érkezett keresztény egyház képviselõi sem, amikor
az egy Istent hívõ magyarság úgynevezett pogány áldozóhelyeire építették
templomaikat. Ugyanezért lõtték szét az afganisztáni tálibok a hadászatilag
veszélytelen, ám mégis csak egy másik vallás világörökség részét képezõ óri-
ási kõszobrait. Az iraki háború nem kis részben a sumér kultúra emlékeit
pusztította el, és azok helyreállítása helyett a bagdadi múzeumban máris
egy sémita nép, az asszírok kiállítását nyitották meg.

   A magyarság önérzetének megroppantását szolgálta Landeszman rabbi
kijelentése, amikor a zsidó kultúra jelenléte nélkül lényegében nem létezõ-
nek tekintette mindazt a hagyományt, ami a bõ gatyán és a fütyülõs barack-
pálinkán kívül ennek a népnek a sajátja.

   Nem kevésbé volt felháborító a Magyar Demokrata 2002/35. számában
a zsidó származású Kozma György kijelentése, mely szerint „A székely ro-
vásírás is részben héber betûkbõl áll”. Indoklásul azt hozta fel, hogy a
magiarok – héberül azt jelenti: megtért – a karaita-kazár törzshöz csatlakoz-
tak és lettek kétnyelvûek, vették át annak íráskultúráját. Azon túl, hogy az
akadémikus Sebestyén Gyula már az 1800-as évek elején tíz õsi ábécé
összehasonlításával kimutatta az õsmagyar és a fõniciai-sémi népcsoportok
betûinek formája és hangértéke közötti különbséget, továbbá a hasonlóság
hiányát, a rovásírásos leletek évezredekkel elõzték meg az elsõ héber forrá-
sokat. Kozma kijelentése arra irányult, hogy az újonnan feltámadó és meg-
állíthatatlanul terjedõ rovásírást legalább „részben” kisajátítsa a héberek
számára, ráadásul a magát a honfoglaló magyarsághoz számító zsidóság ép-
pen a kazár vonallal igyekszik honfoglaló mivoltát igazolni.

    Ennél a pontnál érdemes megállni, hiszen Haraszti galíciai bevándorlók-
nak a magyarokat nevezi, hangoztatja az ezerszer cáfolt kárpát-medencei
besenyõ beüldözés meséjét. Utóbbihoz elég annyi hozzáfûzni, hogy ameny-
nyiben így lett volna, akkor „üldözõivel” ellentétben nem a „fejvesztetten
menekülõ” magyarság tartotta volna hadászatilag kordában Nyugat-Európát
és alkotta volna meg saját államát, míg a kazárokkal kapcsolatban érdemes
fellapozni Bakay Kornél Õstörténetünk régészeti forrásai címû, 1998-ban
megjelent kötetét. Orosz régészekre hivatkozva írja, hogy a X. században
nagyhatalomnak számított kazár kaganátus lakói egyes kutatók szerint a ka-
ukázusi szabírok, onogurok és alánok törzseibõl jött létre, mások szerint a
kazárok a hunok leszármazottai. Bakay Kornél nagyobb részt a szabírokkal
azonosítja õket, akik az 560-as években szövetséget kötöttek a türkökkel.
    Kohn Sámuel az 1880-as években megjelent, a kazár-zsidó birodalomról
szóló értekezésében jelentette ki, hogy a magyarok is zsidó vallásúak vol-
tak, s a Kárpát-medencét zsidóként foglalták el.

Az osztrák Hugo von Kutschera (1847-1910) ezt az elméletet odáig fejlesztette, hogy szerinte a galíciai lengyel zsidók nagyobb része nem is a héberektõl származik, hanem a kazárok utóda, amely nép tömegesen tért át a zsidó vallásra.

Ebbõl az állításból arab források annyit igazolnak, hogy a bizánci birodalomból mene-
külõ zsidók a kazároknál leltek menedéket és azok királya a belsõ ázsiai népek vallási türelméhez híven 860 táján a zsidó vallást is felvette a keresztény és muszlim mellé. Arra azonban mindeddig senkinek nem sikerült bizonyítékot találni, hogy a magyarok a kazárok szolganépévé lettek, majd ezt követõen Galicián keresztül a Vereckei hágóhoz érvén zsidóként vándoroltak volna a Kárpát-medencébe, amint azt Haraszti állítja.

    A történelmi valóság kedvéért Dr. Kiszely István professzor rendelkezésünkre bocsátotta A magyar ember címû, megjelenés elõtt álló kötetének kéziratát.
    A Nyugat-európai üldözések elõl a XIII-XIV. században több mint két-
százezer zsidó Lengyelország és Litvánia területére vándorolt, ám a hely-
beliekétõl eltérõ vallása, szokásai következtében az ottani katolikus lakos-
sággal történt összetûzések miatt 1491 és 1502 között jelentõs részüknek
távoznia kellett. „...fenntartva zárt közösségeiket, jellegzetes zsidó telepü-
léseket hoztak létre a régi Galícia területén, és kialakították – a német
nyelvre alapozott, de héber és szláv szavakkal kevert – jiddis nyelvet.
Õket nevezik a késõbbiekben askenázinak” – olvashatjuk a kötetben.

Amikor a XVIII. században a nagyhatalmak felosztották maguk között Len-
gyelországot és Galicia Oroszország része lett, a rendszeres progromok
következtében megkezdõdött a zsidók tömeges menekülése Romániába,
a tengerentúlra és Magyarországra. Egyébként az elsõ hiteles adat itteni
megjelenésükrõl 960 tájáról származik. Ez azt jelenti, ha ott is voltak a
magyarok hivatalos álláspont szerinti 896-os bejövetelénél, jelentõs sze-
repet nem játszhattak, ahogyan a félmilliós népességben elõforduló gö-
rög, germán és egyéb nemzetiségek sem. Ennek ellenére a zsidók a hon-
foglalók közé sorolják magukat.

    A késõbbiekben is kedvenc területüknek tartották a Kárpát-medencét, hi-
szen ilyen kedvezményeket Európában sehol másutt nem élvezhettek. Ezt a
befogadó magatartást még a filmben megszólaló Vizi. E. Szilveszter az aka-
démia jelenlegi, és Glatz Ferenc, az elõzõ elnöke is kiemelte, utóbbi még
azt is hozzátette, hogy miközben az Amerikai Egyesült Államokba csak meg-
határozott számú zsidót engedtek be, Magyarország évszázadokon keresztül
mentsvára volt az üldözötteknek.
    Kiszely professzor könyve mindezt példákkal igazolja. IV. Béla királyunk
közvetlen védelme alatt álltak, III. Endre pedig 1291-ben rendeletileg köte-
lezte Pozsonyt a befogadásukra. A jobb megélhetés miatt tömegessé vált
betelepülésük következtében az 1780-as évek 87000 fõs népessége 1910-
ben már majd egymillióra nõtt a történelmi Magyarország területén, ennek
50 százaléka Galíciából érkezett. Helyüket megtalálták a társadalom bizo-
nyos rétegeiben, a kereskedõk 54, a hitelintézeti alkalmazottak 43, a veze-
tõ értelmiségek 25 százalékát tették ki. Ezért is visszatetszõ, hogy ebben a
befogadó országban akart a befogadott és betelepült zsidóság saját államot
létrehozni Herzl Tivadar vezetésével.

    „Mai lélekszámuk nem ismert, mert a népszámlálási megkülönböztetés
csak a vallásos zsidókat tartja számon. Nem tévedünk nagyot, ha valós lé-
lekszámukat az országban 150000 körülire becsüljük” – olvashatjuk Kiszely
professzor hamarosan megjelenõ könyvében.
    Haraszti beszédének másik sarkalatos pontja, a török dúlás utáni több
nemzetiségû betelepülés, amelynek nyomán már kérdéses, hogy kik is va-
lójában „ennek a gyönyörû országnak a jogosult lakói.”

    Nagyon okosan csak a Duna-Tisza közének kipusztult lakosságát említet-
te, elhallgatva, hogy a jelenlegi határok közötti Szabolcs, Hajdú-Bihar,
Borsod-Abaúj, Nógrád, Heves megyébe, a Dunántúlon pedig a Balatontól
északra, délre és nyugatra fekvõ területekre jóformán nem is érkeztek bete-
lepülõk a helyben maradt túlélõk mellé. Kiszely István könyve tételesen
elemzi az egyes tájegységek népességének alakulását, kultúrájának, tevé-
kenységének jellemzõit. Ebbõl megtudjuk, hogy az elpusztított vidékekre
nagy számban települtek vissza, tehát nem be, a korábban elmenekült ma-
gyarok, vagy utódaik, õket összemosni a szerb, német, szlovák, zsidó nem-
zetiségû betelepülõkkel nem volna szabad. A Tiszántúlra például XVII-XVIII.
század fordulóján kezdõdött meg az északra menekültek visszaköltözése.

„Az elnéptelenedett területekrõl, Dunántúlról és Észak-Magyarországról is
érkeztek lakosok (pl. Hódmezõvásárhelyre Baranyából és Szentesre Pápa
környékérõl, illetve a Jászságból, Orosházára a Tolna megyei Zombáról,
Gyulára a Jászságból és Észak-Pest megyébõl). Részt vett a benépesítésben
a Sárrét védelmében megmaradt és az Erdély-széli magyarság is” – írja köny-
vében a szerzõ. Még a korábbi hódoltsági területhez tartozó, meglehetõsen
elpusztított Nagykunságban sem alakultak át alapjaiban a nemzetiségi ará-
nyok, „egy 1577-es összeírás szerint a 178 õslakos család mellett 131 az
idegen jövevény... az õslakos kunok visszatérését bizonyítja a XVI. Századi
földrajzi nevek továbbélése”. Egy másik veszélyeztetett terület Szeged kör-
nyéke volt, amelyrõl az ember úgy gondolná, hogy kõ kövön nem maradt az
állandó háborúskodások következtében. A valóság szerencsére egészen
másként fest.

„A szegedi nagytáj népéletének még a középkorban gyökere-
zõ magyar folytonosságát, teljesedését a török hódoltság, idegen népele-
mek bevándorlása, kultúrformák asszimilációja befolyásolhatta, de nem
szakította meg” – olvashatjuk a kötetben, amely természetesen nem hallgat-
ja el azt sem, hogy szlovák, német, román, szerb nemzetiségû településszi-
getek is létrejöttek az ország egyes területein. Sajátos népcsoportként emlí-
ti a jászokat, akik önazonosságuk megõrzése mellett is a „legjobb magyar-
nak” mondják magukat. A 150 éves török uralom olyannyira nem fogott raj-
tuk, hogy a négyszállási-jászdózsai jászok fizikai megjelenése közel 800 év
alatt alig változott. A sort vég nélkül folytathatnánk, de annak bizonyítására
talán ennyi is elég, hogy bár a hódoltság alatt megfogyatkozhatott a Mátyás
király uralkodása idején az akkori Angliáéval azonos lélekszámú, ötmilliós
lakosság, ám mûveltsége, hagyományõrzése, gondolkodásmódja átvészelte
a vészterhes másfél évszázadot. Ha õk is az idegen betelepülõkéhez hason-
ló szemléletet hoztak volna új hazájukba, akkor nem vihették volna tovább
õseik hagyományait.

    Még valamit figyelmen kívül hagy Haraszti úr, a gének üzenetét. A nagy
port felvert vizsgálatokat végzõ Matsumoto professzort a 80-as években
Kiszely István hívta meg Magyarországra, vitte el a vérvételre jogosult állo-
másokra, ahol a vérsavóban lévõ ellenanyagok tulajdonságai alapján életta-
ni hasonlóságokat mutatott ki a távol keleti és az itt élõ, õslakosnak tekint-
hetõ népcsoportok között. Rajtuk kívül még kizárólag a visszatelepülõknél
tapasztalható hasonlóság, az újonnan betelepülõknél viszont nem. Az
ujgurok élettani hasonlóságai Európában csupán a magyaroknál és széke-
lyeknél mutathatók ki. A közös nyelv, az eredettudat, a rovásírás a Habsburg
elnyomás alatt sem tûnt el, hiába sulykolt az emberekbe a Magyarnak neve-
zett Tudományos Akadémia hamis történelmet.

    Az adásban elhangzottakkal kapcsolatban a Demokrata kérdéseivel meg-
kereste a MAZSIHISZ-t. Zoltai Gusztáv ügyvezetõ igazgató úr azokat megkö-
szönte és azt a választ adta, hogy õk vallási tárgyú kérdésekkel foglalkoznak
és javasolta, hogy vegyük fel a kapcsolatot Karsai László történésszel. Õt
sajnos nem sikerült elérnünk, de szívesen megkérdeztük volna véleményét
a honvisszafoglaló magyarok besenyõk által történt beüldözésének bizonyí-
tékairól, hogy egyenlõségjel tehetõ-e a be- és visszatelepülõk közé, hogy
szerinte sem élnek már hazánkban Árpád fejedelem utódai?

    Haraszti György mélyen sértõ gondolataival összefügghet a napokban a
közszolgálati televízió híradójában elhangzott riasztó bejelentés, mely szerint
a forgatócsoport a Sorstalanság címû film piliscsabai felvételei után is szeret-
né a díszletként felépített mû Buchenwaldot a helyszínen tartani. A Demok-
rata már tavaly szeptemberben és decemberben is foglalkozott a forgatás kö-
rülményeivel, a díszletek jövõjével kapcsolatos kérdéseikre azonban azt a
választ kapta az illetékesektõl, hogy a felvételek befejeztével eredeti állapo-
tába állítják vissza a természeti környezetet. Ha a forgatócsoport vágya még-
is teljesül, akkor bekövetkezik az, amit akkor megjósoltunk; az emlékeztetõ-
nek megtartandó koncentrációs tábor egy idõ után bekerül a köztudatba, a
történelemkönyvekbe, holott ilyen gyûjtõ az országban sosem létezett.
    A magyarság kihívás elõtt áll. Európa, idegenekkel szemben leg-
béketûrõbb népe vagy elfogadja azt az állítást, amely megkérdõjelezi törté-
nelmi jogát saját hazájára és ezzel pusztulásra ítéltetik, vagy a tények birto-
kában kikéri magának az ilyen ferdítéseket és nemzettudatában megerõsöd-
ve túléli az elõtte álló megpróbáltatásokat. Õsei ez utóbbira kötelezik.
                                                 Magyar Demokrata 2004/24.