Jared Diamond az “emberiség legnagyobb tévedésének” tartja (1). Bill Mollison azt mondja, hogy képes “egész tájakat elpusztítani” (2). Vajon a nukleáris energiáról beszélnek? A külvárosiasodásról? A szénbányászatról? Nem. A mezőgazdaságról van szó. Nem csak az a gond, hogy a földművelés a jelenlegi iparosodott formájában teljesen tönkreteszi a termőtalajt és a biodiverzitást, hanem hogy eredendően fenntarthatatlan, mivel belőle fakad a kultúránkat alapjaiban meghatározó kettéhasadás “emberre” és “természetre”, a legtöbb járvány, a rossz egészségi állapot, az uralkodó hierarchiák és a rendőrállam. Ezek elég kemény állítások, úgyhogy vizsgáljuk meg őket.

A permakultúra (Az élővilág együttműködését használó ökológiai kertgazdálkodás – a ford. megj.) bár sok tudományágat magába foglal, alapvetően az élelemről szól. Az antropológusok egyetértenek abban, hogy az élelem sokkal inkább meghatároz egy kultúrát, mint a menedékhely és a szaporodás, vagyis a másik két fizikai szükségletünk. Egyetlen erőfeszítés az otthonteremtésre évtizedekre biztosítja a lakhatást. Már egy rövid szexuális kapcsolat is eredményezhet utódokat. De az élelemhez minden áldott nap hozzá kell jutnunk, általában naponta többször is. Egészen napjainkig az emberek idejük jelentős részét az élelem megszerzésére fordították (közvetlenül manapság is, többet mint valaha – a ford. megj.), és a kultúrákat egymástól nagyon különböző utakra terelte az, ahogyan ezt megvalósították.

Yehudi Cohen antropológus (3) és számos későbbi tudós az emberi kultúrákat öt kategóriába sorolják aszerint, hogy miként jutnak az élelemhez. Ezek a vadászó-gyűjtögető, a kertészkedő, a mezőgazdász, az állattenyésztő és az iparosodott kultúrák. Ha tudod, hogy az emberek mely kategóriába tartoznak, meg tudod becsülni az adott csoport jó néhány sajátosságát. Például a vadászó-gyűjtögetők általában animisták/panteisták, egy szellemekkel teli világban élnek, ahol minden lénynek és több tárgynak a sajátjukkal egyenlő státuszt és jelentést tulajdonítanak. Kis csoportokban és törzsekben élnek. Néhányan egyes készségekben ügyesebbek, mint például az eszközkészítés vagy a gyógyítás, de egyikük sem rendelkezik kizárólagos szaktudással és mindenki részt vesz az élelemgyűjtésben.

Előfordulnak köztük főnökök és sámánok, de a hierarchia majdnem teljesen lapos, minden tag hozzá tud férni a vezetőkhöz. Egy olyan összecsapás ami két vagy három halálos áldozattal jár, már jelentős háborúnak számít náluk. A vadászó-gyűjtögetők kalóriabevitele főként húsból és halból származik, amit gyümölcsökkel, diófélékkel és néhány vadon nőtt gabonával és gumóval egészítenek ki (4). Ritka, hogy egy vadászó-gyűjtögető csoport túlhasználja és kimerítse a környezetét, mivel a kapcsolat olyan szoros, hogy az egyik évszakban az erőforrások pusztulása, a következőben éhezést jelent. Népességük általában alacsony és stabil.

Az első növekedési gazdaság

Ezzel szemben a mezőgazdászok olyan istenekhez imádkoznak, akik üzenete általában az, hogy az ember a kiválasztott lény a teremtett világ feletti uralkodásra, vagy legalább is a gondoskodásra. Az ember/természet ilyenfajta szétválasztása az ökológiai pusztítást nem csak elkerülhetetlenné, hanem a haladás jelévé is teszi.

Míg a vadászó-gyűjtögető életmód alapját jelentő hús és nyers étel hamar romlik, a mezőgazdaság innovációja fémjelezte házasított gabona lehetővé teszi a tárolást, felhalmozást és feleslegképzést. Az élelemtermelés a vadászó-gyűjtögető népességet alacsonyan tartó szezonális hiányokat is kiegyenlíti.

A föld, amin dolgoztak és a felesleg, amit tárolniuk kellett, a korai mezőgazdász népeket a letelepedésre ösztönözte. A gabonát fel is kell dolgozni, és ahogy a cséplés és válogatás céljára létrehozott berendezések egyre nőttek és bonyolultabbá váltak, a letelepedés tendenciája is felgyorsult (5).

A gabonafélék adott tömegre vetítve több kalóriát vagy energiát nyújtanak, mint a sovány hús. A húsfehérje könnyedén beépül csontjainkba – ez az egyik oka, hogy a vadászó-gyűjtögetők általában magasabbak, mint a földművesek – de a fehérje energiává alakítása az anyagcserében magas költséggel jár és ezért nem hatékony (6).

A keményítő és cukor, a növények fő összetevői, könnyebben alakíthatók kalóriákká, mint a fehérjék; és a szaporodásban a kalória a fő korlátozó tényező. A váltás egy húsalapú étrendről szénhidrát alapúra azt jelenti, hogy egyenlő mennyiségű fehérje esetén a kalóriáit főként növényekből szerző csoport sokkal gyorsabban fog szaporodni mint az, amelyik főleg a húsból szerzi a kalóriáit. Ez az egyik oka, hogy a mezőgazdálkodó kultúrákban magasabb a születési arány, mint a vadászó-gyűjtögetőknél.

Továbbá a földművelés meglazítja a kapcsolatot a környezetkárosítás és az élelemellátás között.

Ha egy vadászó-gyűjtögető csoport megtizedeli az antilop állományt, az a vadászok számára éhezést és alacsony születésszámot jelent. Ha elvándorolnak vagy meghalnak, az antilop csorda hamar helyreáll. De amikor a mezőgazdászok a földművelés számára megtisztítanak egy erdőt, az elveszett biodiverzitás még több emberi élelemmé alakul. A föld azonnal elkezd kimerülni, de ez még sok éven keresztül nem lesz feltűnő. Mikor a termőföld végleg tönkremegy – szinte minden intenzíven művelt talaj erre a sorsa jut – a környezet felépülése évtizedekig tart. De a termények még az erózió folyamata közben is ellátják a növekedésnek indult falut.

Mindezen tényezők – a tárolható élelmiszer, a felesleg, a szénhidrátokból származó kalóriák, a lassú visszajelzés a pusztuló ökológiai rendszerekről – elkerülhetetlenül a földművelő kultúrák népességének növekedéséhez vezetnek. Egy növekvő népességnek több földre van szüksége. A kimerült termőtalaj arra kényszeríti az adott népet, hogy újabb érintetlen földeket vegyen birtokba. Ezzel szemben a vadászó-gyűjtögetők általában az adott helytől függnek: ismerik az ott élő fajokat és a kultúrájuk ahhoz a helyhez kötődik. Ritkán hódítanak meg új területeket, mivel az új hely és az eltérő fajok megváltoztatnák a kultúrájuk történeteit, tudását és tradícióit. A mezőgazdász társadalmakba viszont be van építve a növekedés. A búza és más gabonafélék szinte bárhol megélnek, úgyhogy a földművelés sokkal kevésbé igényel érzéket egy adott helyhez.

Még ha észre is vesszük ezeket a mezőgazdaságnál jelentkező szerkezeti problémákat, első ránézésre úgy tűnik megérte a váltás – így tanítják nekünk – mert a mezőgazdaság lehetővé tette a szabadidőt, ami a művészetek, a tudományos műveltség és egy kifinomult kultúra további fényűző dolgainak kifejlődéséhez szükséges. Ez a mítosz még mindig jelen van, holott az antropológusok már 40 éve nyilvánvaló bizonyítékokat találtak az ellenkezőjére.

Egy gyakorlott gyűjtögető három és fél óra alatt össze tud szedni annyi vad kukoricát, ami 10 napi étkezésre elegendő. Egy óra munkával akár egy kiló vad einkorn búzához juthatnak (7). A vadászó-gyűjtögetőknek rengeteg, a túléléshez nem kapcsolódó szórakozásra van szabadidejük.  Az Altamira és Lascaux barlangokban talált műalkotások és más korabeli leletek bizonyítják, hogy nem szükséges a mezőgazdaság egy összetett kultúra kifejlődéséhez. Valójában a vadászó-gyűjtögető kultúrák sokkal változatosabbak műalkotásaik, hiedelmeik és technológiai megoldásaik tekintetében, mint a mezőgazdász kultúrák, amik általában meglehetősen hasonlóak (3). És mint tudjuk, az összes közül az iparosodott társadalom engedi meg legkevésbé a sokszínűséget, nem tűr meg mást, csak egyetlen globalizált kultúrát.

A szabadidővel teli élet

Azt is tanítják, hogy a vadászó-gyűjtögetők élete, Hobbes híres jellemzése szerint “kellemetlen, durva és rövid” volt. De az Illinois állambeli Dickson Mounds-nál talált temetkezési helyek, melyekből tisztán nyomon követhető az átállás a gyűjtögetésről a kukorica termesztésre azt mutatják, hogy a mezőgazdászoknak az elődeikhez képest 50%-al több problémájuk volt a fogaikkal – egyértelműen a hiányos táplálkozás miatt -, négyszer gyakoribb volt köztük a vérszegénység és a kemény munka miatt megnövekedtek a gerincproblémáik (8). A születéskor várható életkor lecsökkent a vadászó-gyűjtögetők átlag 26 évéről a mezőgazdászoknál 19 évre. A prehisztorikus Törökországban és Görögországban a vadászó-gyűjtögetők átlag magassága 175 cm volt a férfiaknál és 165 cm a nőknél, ami a mezőgazdaságra való átállás után több mint 12 cm-el esett vissza (1).  A törökök még ma sem érik el vadászó-gyűjtögető elődeik átlagos magasságát. Gyakorlatilag az összes ismert bizonyíték szerint a vadászó-gyűjtögetőknek jobb fogaik voltak és kevesebb betegségük, mint az őket követő, velük egy területen talált  földműves kultúrákban élőknek. Tehát a mezőgazdasággal nyert könnyű kalóriákért az egészségünkkel és a hiányos táplálkozással fizettünk.

Úgy gondolunk a vadászó-gyűjtögetőkre, mint akiket ijesztően tizedeltek a gyakori járványok, pedig a mezőgazdászok ebben is rosszabbul jártak. A vadászó-gyűjtögetők népsűrűsége alacsony volt, az élelmüket több forrásból szerezték, mobilabbak voltak, szinte bármilyen körülmények között képesek voltak élelmet találni. Viszont még a legtehetősebb földművesek is rendszeresen meg kellett tapasztalják az éhínséget. Fernand Braudel, a kiváló történész rámutat (9), hogy még a viszonylag gazdag és művelt Franciaország is az egész országra kiterjedő éhínségekkel küszködött – a 10. században tíz alkalommal, a 11. században huszonhat, a 12. században két, a 14. században négy, a 15. században hét, a 16. században tizenhárom, a 17 században tizenegy, a 18 században pedig tizenhat alkalommal.  És ez nem tartalmazza a megszámlálhatatlan helyi éhezést, ami az országos éhínségeken felül történt. A mezőgazdaság csak azután vált megbízható élelemforrássá, miután a fosszilis üzemanyagoknak köszönhetően akkora plusz energia birtokába jutottunk, amivel ellensúlyozni tudtuk az időszakos hiányokat. Ha eljön az idő, amikor a mezőgazdaságot már nem tudjuk kőolajszármazékokkal működtetni, az éhínségek újra gyakori látogatóink lesznek.

A mezőgazdaságnak több és több üzemanyagra van szüksége, hogy az általa okozott népességnövekedést el tudja látni (ami még tovább fűti a népességnövekedést – ford. megj.). A vadászó-gyűjtögetők minden egyes élelemszerzésre fordított kalóriával nem kevesebb, mint 40 kalóriát nyernek. Nem kell beszerezniük és szétteríteniük a műtrágyát, öntözniük, teraszokat kialakítaniuk, földeket lecsapolniuk, melyek mind az élelemből megszerzett kalóriából számítanak.

A növények nemesítése óta az élelemtermelésre fordított energia folyamatosan nőtt. Már egy egyszerű vas eke előállításához is több millió kalória elégetésére van szükség, az érc kibányászása, szállítása és kohókban való megolvasztása által. Az olaj megjelenése előtt egy eke kikovácsolása több tucat fa kivágását és a kovácsműhely számára faszénné égetését jelentette.

Az eke az élete során lehet, hogy visszahozza ezeket a kalóriákat emberi étel formájában, de az ehhez szükséges energiát valójában az ökoszisztémától loptuk.

Az olaj előtt a földművelés állati erővel működött, ami a beszántott területen felül további földet igényelt a takarmányozás és a legeltetés miatt, így ezek is hozzájárultak az ökoszisztéma emberré alakításához. A mezőgazdaság kalóriahozama már évszázadok óta átment negatívba és a megtérülő energia folyamatosan csökkent, míg napjainkban már átlagban 4-10 kalóriát használunk el egyetlen élelmiszer-kalória megszerzésére.

Tehát a mezőgazdaságnak nem csak termőtalajra van szüksége, hanem további hatalmas területekre az olyan inputok létrehozásához, mint a műtrágya, az állati takarmányok, az eszközök megmunkálásához szükséges üzemanyag és ércek, és így tovább. A mezőgazdaságnak az energiát és diverzitást mindig a beültetett földterületen kívülről, több és több vadont tönkretéve kell elvennie.

A földművesek számára a vadon egy nyűg, kártevő állatok és rovarok forrása, továbbá csupán olyan terület, ami hasznosítás híján “kárba vész”. Ezért folyamatos pusztításra van ítélve. Adjuk hozzá ehhez a földművelésből származó többlet kalóriát, továbbá hogy a munkaerő igény miatt nagyobb családokra volt szükség és a születési arányunk mértani emelkedésbe kezd. Ezalatt a hatalmas populációnövekedés és termőföld-éhség alatt a bolygó ökoszisztémái egyre nagyobb arányban és egyre kérlelhetetlenebbül emberi élelemmé és az élelemtermeléshez szükséges eszközökké lesznek alakítva.

A vadászó-gyűjtögető kultúrák beépített népességszabályozással rendelkeznek, mivel a növényeket és állatokat melyektől függnek, nem lehet azonnali következmények nélkül túlhasználni. De a mezőgazdaság nincs hasonló kényszerítő hatás alatt. Épp az ellenkezője az igaz. Ha egy földműves egy földet ugaron hagy, az első szomszéd aki megműveli, előnyre tesz szert. A mezőgazdaság egyaránt vezet élelem-versenyhez és népességrobbanáshoz.

Hozhatunk törvényeket a mezőgazdaság által okozott károk tompítására, de ezek a szabályozások mind hozamcsökkentők lesznek. Amint fogytán lesz az élelmünk, a törvényeket hatályon kívül fogják helyezni. Nincsenek strukturális korlátok a mezőgazdaság pusztító hatásaival szemben.

Mindez azt jelenti, hogy a mezőgazdaság alapjaiban fenntarthatatlan.

A mezőgazdaság társadalmi és politikai károkat is okoz. Míg a feleslegképzés a vadászó-gyűjtögetőknél ritka és ideiglenes, a mezőgazdaságnak ez a legfőbb célja. A fölösleget tárolni kell, ami technológiát és alapanyagokat igényel az építkezéshez, olyan embereket akik őrzik és egy hierarchikus szervezetet ami központosítja a tárolást és dönt a kiosztás mikéntjéről. Ez alapjául szolgál helyi hatalmi viszályoknak, szomszéd csoportok általi lopásoknak és kiterjedtebb háborúknak.

A mezőgazdaság által tehát a hatalom egyre szűkebb és szűkebb réteg kezében összpontosul. Az irányítja a csoportot, aki a többlet felett rendelkezik. A mezőgazdaság természeténél fogva korlátozza a személyes szabadságot.

Cohen szerint a kulturális folyamatok végállomása az ipari társadalom. Az iparosodás valójában csak a mezőgazdaság által megteremtett fényűzés, mivel az ipar teljes mértékben függ a földműveléstől, ami biztosítja számára azokat az alacsony költségű nyersanyagokat, amikhez aztán “hozzáadott értéket” lehet tenni, továbbá a helyet a szennyezésre és egyéb externáliákra és az olcsó munkaerőt.

Az ipari társadalmak óriási ökológiai lábnyommal, alacsony születési aránnyal és magas bérköltségekkel rendelkeznek, ami az egy főre jutó hatalmas erőforrás felhasználásnak – oktatás, összetett infrastruktúra, többszintű kormányzat és jogi intézmények, stb. – az eredménye. A komplexitás ilyen magas fokát nem lehet belülről fenntartani. Az ehhez szükséges energiát és erőforrást a távoli mezőgazdasági régiókból kell elszívni, ahol egyszerűbb kultúrák élnek, magas születésszámmal és alacsony bérköltséggel, kívülről támogatva az ipari társadalmak összetettségét.

Az ipari kultúra arra is rákényszerül, hogy a költségeit – szennyezés és hulladék formájában – kihelyezze. A városok szemetét vidékre szállítják. Az ipari kultúrák zsarnoki rendszereket támogatnak, hogy a bérköltségek továbbra is alacsonyak maradjanak. Ezekkel a folyamatokkal magyarázható, hogy miután az amerikaiak átálltak a mezőgazdaságról az ipari társadalomra, miért nem engedhetik meg maguknak, hogy hazai gyártású termékeket fogyasszanak. Az olcsó inputokért kénytelenek olyan mezőgazdasági országokhoz fordulni mint Kína és Mexikó, vagy olyan zsarnoki rezsimekhez mint Szaúd-Arábia. A fejlett világ az összetett ipar fenntartásához szükséges legtöbb terhet kihelyezi a harmadik világba. De eljön majd az idő, amikor nem lesz többé hová kihelyezni.

A megmentő kertművelés

Már említettem, hogy Cohen a vadászó-gyűjtögetők és a mezőgazdászok között meghatároz még egy kultúrát. Ez a hortikultúra (kertművelés), ami egyszerű módszereket használ a számára hasznos növények és állatok termesztésének elősegítésére. Ebben az értelemben a kertművelés fogalmát nehéz pontosan meghatározni, mivel a legtöbb vadászó-gyűjtögető egy bizonyos szinten kertészkedett is, a legtöbb kertművelő is gyűjtöget vadon élő élelmet, és egy bizonyos fokon túl már mezőgazdásznak kell neveznünk őket. A legtöbb antropológus úgy gondolja, hogy a kertművelés csak egy múló időszak, míg a mezőgazdaság le nem győzi azt, a vetésforgó, a trágyázás és egyéb technikák által. A mezőgazdaság nagyobb léptékben működik. Egyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a hortikultúra inkább nevezhető kertészetnek, mint mezőgazdaságnak.

A kertművelők ritkán szerveződnek egy törzsnél vagy kis falunál nagyobb szinten. Bár néha hatással van rájuk a mezőgazdász szomszédaik egyistenhite, égi isteneik és a prófétáik üzenetei, a kertművelők általában megőrzik hitüket a földi szellemekben és a Földet élőlényként kezelik. A legtöbb kertművelő társadalom híján van a zsarnokoknak, hadseregeknek és központosított irányító hierarchiáknak.

A befektetett energia és a megtérülés tekintetében a kertművelés az eddig ismert leghatékonyabb módja az élelemhez jutásnak. Úgy is tekinthetünk a mezőgazdaságra, mint egy sokkal intenzívebb kertművelésre, mely több munkaerőt, több földet, több tőkét és technológiát használ fel. Ez azt jelenti, hogy a mezőgazdaság, ahogyan azt már megjegyeztük, általában több kalóriát és erőforrást fektet be, mint amennyi az élelemből megtérül, tehát a csökkenő hozamok görbéjének rossz oldalán helyezkedik el. Ez egy jó meghatározása a fenntarthatatlanságnak. Míg a kertművelés nagy valószínűséggel a görbe pozitív oldalán található. Godesky (10) úgy véli, hogy éppen ez az, amiben a kertművelés eltér a mezőgazdaságtól. A mezőgazdaság mindenképpen le fogja építeni bolygónk ökológiai rendszereit, míg – bár még csak most ismerkedünk vele, így nem áll rendelkezésre több évezrednyi tapasztalat – a kertművelés lehet, hogy nem.

A kertművelés polikultúrát használ (a monokultúra ellentéte – a ford. megj.), a fák terméseit, évelőket, a talajt korlátozottan műveli és intim kapcsolatot ápol sokféle állat és növényfajjal. Ez úgy hangzik, mint a permakultúra, nem igaz? A permakultúra a mezőgazdaság helyett a kertművelés eszméit hirdeti, ezért egy út lehet a fenntarthatóság felé. A kertművelés strukturális korlátokkal rendelkezik a népesség, a felesleges felhalmozás és a központosított irányító hatalmak ellen.

Túl nagy ár

Azzal, hogy átálltunk a mezőgazdaságra feladtuk az eredendően jó egészségünket és a személyes szabadságunkat. Egy időben úgy gondoltam Hammurápi törvényoszlopára, a Magna kartára és a a Jogok Törvényére (Bill of Rights), mint olyan mérföldkövekre, amik egy igazságos és szabad emberi társadalom felé vezető utat öveznek. De kezdek úgy tekinteni rájuk, mint a mezőgazdasági és ipari társadalmakkal együtt járó jogsértések és hatalom centralizáció hullámaival szemben megfogalmazott egyre kétségbeesettebb próbálkozásokra. A mezőgazdaság alatt a hatalom mindig egy szűk elit kezében összpontosul. Ez a mezőgazdaság lényegének – a nagy feleslegek tárolásának – elkerülhetetlen eredménye.

Nem véletlen, hogy a permakultúra harmadik elve a fölösleg problémájával próbál megbirkózni. Sok permakultúrás értette meg, hogy Mollison felszólítása a fölösleg megosztására épp hogy csak érinti a probléma felszínét. Korai megfogalmazásait ezért gyakorta a kevésbé problematikus “juttasd vissza többletet” vagy “fektesd be a többletet” kifejezésekkel tolmácsolták, de az a tény, hogy mindmáig nem alakult ki egy olyan karakteres üzenet, mint a másik két elv esetén a “Gondoskodj a Földről” és a “Gondoskodj az Emberekről” , arról árulkodik, hogy a permakultúrások még nem tudtak megbirkózni a fölösleg problémájával.

Nem az a feladat, hogy kitaláljuk, hogy mihez kezdhetnénk a többlettel. Hanem egy olyan kultúrát kell létrehoznunk, amiben a többlet, illetve a félelem és a kapzsiság ami kívánatossá teszi a birtoklását, már nem fakad kultúránk struktúrájából. Lehet hogy Jared Diamondnak van igaza és végül kiderül, hogy a mezőgazdaság az érett emberiséghez vezető utunkon egy tíz évezrede tartó ballépés. A permakultúra több lehet, mint a fenntarthatóság egy eszköze. A kertművelő életforma melyet magába foglal, az emberi szabadság, egészség és egy igazságos társadalom felé mutató utat kínál.

Az éden egy kert volt, nem egy farm.

Köszönetnyilvánítás

Mély hálával tartozom Jason Godesky-nek és az Anthropic Tribe-nak, akik elsőként mutattak rá a permakultúra és a kertművelő társadalmak közötti hasonlóságra és fogalmaztak meg néhány, a fenti írásomban kifejtett további gondolatot.

Források

1. Diamond, Jared. The Worst Mistake in the History of the Human Race. Discover, May 1987.

2. Mollison, Bill. (1988). Permaculture: A Designers’ Manual. Tagari.

3. Cohen, Yehudi. (1971). Man in Adaptation: The Institutional Framework. De Gruyter.

4. Lee, R. and I. Devore (eds.) 1968. Man the Hunter. Aldine.

5. Harris, David R. An Evolutionary Continuum of People-Plant Interactions. In Foraging and Farming: The Evolution of Plant Exploitation. Harris, D. R. and G.C. Hillman (eds.) 1989.

6. Milton, K. 1984. Protein and Carbohydrate Resources of the Maku Indians of Northwestern Amazonia. American Anthropologist86, 7-27.

7. Harlan, Jack R. Wild-Grass Seed Harvesting in the Sahara and Sub-Sahara of Africa. In Foraging and Farming: The Evolution of Plant Exploitation. Harris, D. R. and G.C. Hillman (eds.) 1989.

8. Goodman, Alan H., John Lallo, George J. Armelagos and Jerome C. Rose. (1984) Health Changes at Dickson Mounds (A.D. 950–1300). In Paleopathology at the Origins of Agriculture, M. Cohen and G. Armelagos, eds. Academic.

9. Braudel, Fernand (1979). Civilization and Capitalism, 15th–18th Century: The Structures of Everyday Life. Harper and Row.

10. Godesky, Jason (2005). Human Societies are Defined by Their Food.