(Cikkünk Pap Gábor mûvészettörténésszel Heribert Illing Kitalált középkor címû könyve apropóján kezdett beszélgetés folytatása)

- Az Ön történelemi nézetei elég távol esnek az Akadémiai álláspontoktól.

- Szerencsére nem vagyok magányos farkas. Létezik és egyre erõsödik egyfajta, nevezzük így: alternatív magyar tudományosság. Tény, hogy évtizedeken keresztül tilos volt bizonyos témákat felemlíteni, illetve nem kerülhetett nyilvánosság elé a hivatalos állásponttól eltérõ vélemény. Többek között arról sem, hogy kikkel is vagyunk mi, magyarok rokonságban. Pedig a magyar nép történelmi folyamatossága gyönyörûen visszavezethetõ nem csak Attiláig, de jóval távolabbra. Amennyire ez a kutatási vonal tiltás alá esik az Akadémián, annyira magától értetõdõ a másik, alternatív tudományos csoportban.

- Mibõl adódik az eltérõ vélemény? Nem ugyanazokat a forrásokat kutatják?
- Más a kiindulási alap! Számunkra magától értetõdõ - a másik oldalon állók viszont tagadják -, hogy fennmaradt krónikáink valós eseményeket rögzítenek. Ki más írhatta meg a leghitelesebben a magyar történelmet mintsem egy magyar történetíró?! Hogy jönnék én ahhoz, hogy hazugnak nevezzem a krónikát? Kinek is íródott a Képes Krónika? Benne van, hogy magának a királynak: „Nagy Lajos királyunknak 1358-ban.” Tehát az uralkodó részére, a saját családja történetét foglalta össze. Ki merészelt volna valótlanságokat leírni?!

Nagyon sokan összekeverik a korabeli történetírást a mai magyar média gyakorlattal, amelyben a hír elválik a ténytõl. Mert lássuk be: ma a média abból él, hogy nyugodtan leadhat akármilyen hírt, mi, fogyasztók, nem tudunk utánamenni, hogy ott történt-e, úgy történt-e, akkor történt-e valójában. De a Képes Krónika nem ilyen kornak a terméke! Ezt ne tessenek elfelejteni!

- De mégis megkérdõjelezik a hitelességét!

- Már a feltételezés is sértõ! És aki ilyeneket mond, annak nincs mentség, felelõsségre kellene vonni. Legyen akár akadémikus. Ha õ hazudik a saját múltjával kapcsolatban, tegye. Ha nem büszke saját õseire, tagadja le! De engedelmet kérek: én, az enyémekre hadd lehessek büszke! És én az õseim közé sorolom Atillát is, akirõl még az ellenfelei is leírták, hogy 32 õsig tudott visszamenni a családfáján. Ezzel szemben ma egy politikus nemhogy harminckettõt, de már a harmadikat is letagadja! Hogy miért? Mert oka van rá! Az is tény, hogy a Képes Krónikával nagyjából megegyezõ történet 10 krónikában maradt fenn. Tehát 10 egybehangzó híradás van! Ebbõl a legkésõbbi is az 1400-as évek végére datálható, ami azt jelenti, hogy nagyon megbízható, hiteles középkori hírforrásnak tekinthetõk. És mi szerepel bennük? Hogy Atilla fia Csaba, az õ fia Ed, az õ fia Ügyed, az õ fia Elõd, az õ fia Álmos, az ötödik generáció. Tudjuk, hogy 453-ban hal meg Atilla, és nekünk azt tanítják, hogy csak 895-ben jönnek be a magyarok. De miért kellene ezt nekem elhinni? Miért ne hihetnék inkább a magyar krónikáknak, ami 5 generációról számol be, tehát idõben jóval kevesebb évtizednyi a távolság Atilla és Árpád között.

- És ezzel vissza is kanyarodtunk a beszélgetés apropóját adó feltételezéshez, miszerint a középkor három évszázadára a kitaláció gyanúja vetült.
- A kérdésnek három allergikus pontja van: az egyik a Karoling Birodalom, a másik az Avar, a harmadik a Kazár Birodalom. Ezekrõl mindrõl tanítanak bennünket. Nyugat-Európában elsõsorban a Karolingokról. Tulajdonképpen az egész mostani Európa-ház koncepció a Karoling Birodalomra épül. De milyen érdekes: krónikáink egy hangot nem szólnak sem Nagy Károlyról, se bármilyen karolingról. Se egy olyan európai hatalomról, amelyik megfeleltethetõ lenne - akár más néven - egy Nagy Károly-i birodalomnak. Aztán ott vannak az avarok. Ez a szó egyáltalán nem is szerepel a magyar krónikákban, holott e nép egyenes folytatása lenne a honfoglaló magyarság berendezkedése. Végül Kazáriáról, amirõl állítólag leszakadtunk - tehát nagyon szoros kellett hogy legyen a kapcsolat, szintén egyetlen említés sincs a korabeli magyar történetírásokban. Ha a háromból csak egyrõl nem lenne a Krónikák írásaiban szó, azt mondhatnánk, hogy rosszul értesült a krónikás. De nem ez a helyzet. És mind a háromnak mégis sarkalatos jelentõséget tulajdonít az európai történelem.
- Vajon miért?

- A magyarságot tudatos, frontális támadás érte évszázadokon át, és éri ma is. Ebben a népben már olyan szintre fejlõdött, jobban mondva fejlesztették ki a megfelelési kényszert, hogy nem veszi észre, hogy hogyan próbálják kijátszani, manipulálni. Egy jelenkori példával szemléltetve: ha mondjuk Irakba csak egyetlen katonát kellene küldeni a világnak, akkor a külügyi képviseletünk esne ki a padból, hogy az az egy legalább legyen magyar. Ez a szolgalelkûség nagyon elharapózott, és jövõnk szempontjából rendkívül veszélyes.

Seres Mária