– Mi az oka annak, hogy Ön nem ért egyet az információs jelzővel?

– Nézetem szerint a probléma az információ fogalmának kettős természetében rejlik. Ugyanis akik napjainkat vagy a közeli jövőt információs társadalomként aposztrofálják, azok valójában tudás alapú társadalmat értenek alatta, s nem a Claude Shannon által 1948-ban egzakt módon definiált információra gondolnak. Shannon elmélete szerint az információt a materiálisan létező jeleknek mint az ábécék betűinek az üzenetekben előforduló valószínűsége jellemzi. Azaz az információ csupán egy üzenet váratlanságának mennyiségi jellemzője. Ez a mennyiség azonban érzéketlen az üzenetek jelentéstartalma iránt, hiszen számára az üzenet csupán a megadott jelekből (betűkből) összerakható jelsorozat. Shannon maga így fogalmazott: „A lényegi kérdés az, hogy a tényleges üzenet egy sor lehetséges közül kiválasztott egyetlen üzenet."

Így tehát az információs társadalom szószólói tulajdonképpen az információ már foglalt fogalmát nem a megfelelő jelentéstartalommal használják. Másrészről igaz, hogy a számítástechnika és az elektronikus kommunikációs eszközök rendkívül gyors XX. századi fejlődésével valóban a shannoni értelemben definiált információrobbanás, információtúltermelés következett be, és mindenfajta túltermelésnek az a sajátossága, hogy túlfogyasztásra ösztönöz. Ezt a túlfogyasztást, információdömpinget tartják az információsnak nevezett társadalom differenciaspecifikumának. A fogalmi keveredés elkerülésére tehát célszerűbb és helytállóbb lenne az információs helyett az adat- vagy hírdömping-társadalom kifejezést használni.

Ugyanakkor az emberi értelem számára minden üzenet egyben rendkívül bonyolult jelentésstruktúra, amelynek lényege, hogy az agyban kialakult fogalmi struktúrákat leképezze egy közösség számára értelmezhető rendszerré.

Ha tehát az információt mint jelentés nélküli jelsorozatot tekintjük, akkor az első emberi információs társadalom az ősközösség volt, hiszen az ősember a kommunikációjában olyan hang- és fényjeleket használt, amelyek információtartalma valóban csak maga a jel, azaz a shannoni információ volt. Ilyen értelemben tehát az állati kommunikáció üzeneteit is tekinthetjük egy információs társadalom alapjainak. Az ősi emberi kommunikáció és így az emberi társadalom tehát nem az információk mennyiségével tűnt ki az akkor még alig fejletlenebb állati társadalmak közül, hanem a kommunikációt kísérő, azt kiegészítő úgynevezett metakommunikácóval. A metakommunikáció ugyanis az üzenetek direkt információit asszociatív jelentéssel bővíti ki, így válnak a hangok egyszerű hangutánzásból jelentéssel bíró üzenetekké, majd később, az írásbeliség kialakulásával hordozható jelentéssé. Tehát ahogy bonyolódtak a nyelvi-kifejezési struktúrák, úgy sikerült egyre bonyolultabb gondolati struktúrákat kifejezni a használt jelrendszerrel. A strukturált információt nevezzük ismeretnek, azaz annak a folyamatnak az eredményét, amikor a jelből jelentés lesz. Nos, ezt a jelentést „hanyagolja el" Shannon információdefiníciója, aminek racionális oka az volt, hogy a hírközlő rendszerek szempontjából ez valóban nem bírt jelentőséggel.

Ugyanakkor a kommunikáció éppen e jelentésstruktúrákat közvetíti, nem pedig egyszerű, statikus jeleket, ezért mindig egy vonatkoztatási rendszer szükséges a megértéshez. Ez a vonatkoztatási rendszer viszont a használók körében alakul ki, csoportfüggő, népfüggő, földrajzihely-függő. Ha az ember magában gondolkodik, nem fogalmazza meg külön szavakkal is a gondolatait, ám amíg nem működik a gondolatátvitel, addig szükség van közvetítő eszközre ahhoz, hogy az üzenet jelentése is értelmezhető legyen a többi ember számára. A legfontosabb ilyen eszköz a nyelv.

Hagyományosan azt gondoljuk, hogy a magyar ajkú ember mindig tud beszélni egy másik magyarral, de nem tud például egy kínaival. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Az első esetben akadályozhatja a megértést az eltérő táj- vagy rétegnyelv, a második esetre vonatkozóan pedig azt állapították meg a néprajzkutatók, hogy egy természeti népcsoport tagjaival is meg lehet értetni önmagukat (a nyelvük ismerete hiányában is), ha nem szavakkal, hát metakommunikációval. Ebből két érdekes dolog következik. Az egyik, hogy csak akkor tudunk kommunikálni másokkal, amennyiben az emberiség körülbelül azonos fogalmi struktúrákban gondolkodik. Másrészt viszont azonos fogalmi keretek között lehetséges a kommunikáció más nyelven beszélők között is.

Az emberi kommunikáció lényege tehát a fogalmi, gondolati struktúrák közvetítése. Ennek persze csak egyik eszköze a beszédnyelv, hiszen a siketek például jelbeszéddel értik meg egymást. Sőt a jelbeszéd nagyrészt megőrizte a kommunikáció ősi „nemzetköziségét", akárcsak a mimika, a gesztus vagy a testtartás.

Visszatérve tehát a kérdésben felvetett „információs társadalom" jelzős szerkezetre: az egyszerű nyelvi kérdésnél sokkal mélyebb problémával állunk szemben, amikor korunk úgynevezett „fejlett" társadalmainak lényegét kifejező tömör nevet kell adnunk. Amennyiben a mai kor elektronikus, digitális technikájának elképesztő – shannoni értelemben vett – információ-előállítási és -továbbítási dömpingjét akarjuk kihangsúlyozni, akkor helytálló az információs társadalom elnevezés. Azonban ebben az esetben számolnunk kell azzal a durva leegyszerűsítéssel, hogy mindössze mennyiségi különbséget teszünk az ősközösségi és napjaink fejlettnek nevezett társadalmai között. Tartok tőle, hogy a pontosabb tudományos megközelítés és az információs társadalom hirdetői azt szeretnék inkább kifejezni, hogy a jelen magas szintű kommunikációs technikái jóval alkalmasabbak az emberi fogalmi struktúrák, azaz a jelentéstartalmak, sőt az ember differenciaspecifikumaként felfogható tudás közvetítésére és tárolására, mint az ezt megelőző társadalmakban. Ennek alapján tehát napjaink digitális e-társadalmának leírására jóval alkalmasabb az ismerettársadalom elnevezés, amelynek folytatása majdan a tudástársadalom lehet. Bízom benne, hogy ennek megvalósításáról fog szólni a XXI. század.

– Mi lehet a magyarázata annak, hogy társadalmunkat mégis információsnak nevezik?

– Elnézést kérek, ha egy kicsit távolabbról kezdem a probléma megközelítését, de úgy vélem, ehhez ismeretelméleti perspektíva szükséges, főleg, ha vezérelvnek tekintjük Pólya György (A gondolkodás iskolája című világhírű mű szerzője) útmutatását, miszerint „a probléma megfogalmazása félút a megoldáshoz".

Tehát a történelem folyamán mindig a fizika számított a megismerés számára modelltudománynak. A fizika alapvetően empirikus tudomány, amely méréseken alapul, a mérések pedig számszerű eredményeket termelnek, így hát a klasszikus tudomány alapvetően mennyiségi, numerikus szemléletű, már az ókor óta. Ebből fakad, hogy amikor napjainkban túlteng a kommunikáció, az adat- és hírdömping, kézenfekvőnek tűnt az előzőkben vázolt megfontolások szerint információsnak titulálni e társadalmat, sőt az elektronikus kommunikáció XX. századi térhódítását tekintve forradalminak tekinthető Shannon 1948-ban publikált elmélete, amely először foglalta a kommunikáció elméletét egzakt matematikai keretbe. Ezt tartjuk ma is az információelmélet megalapozásának és elindítójának. Azután az akkor csecsemőkorát élő számítástechnikában és elektronikus hírközlő rendszerekben gyümölcsöző alkalmazásokra talált, ami módot adott konkrét számítások elvégzésére, mérnöki tervezésre. Sőt maga Shannon egy évvel később, 1949-ben publikálta – saját elméletének „alkalmazásaként" – szintén korszakos dolgozatát a kommunikációs rendszerek biztonságáról, amelyet a modern kriptográfia (a titkosítás tudománya) megalapozásának tekintünk. Ugyanakkor alig 10 évvel később a magyar kibernetika és elméleti számítástechnika atyjaként tisztelt Kalmár László professzor felvetette a minőségi információelmélet szükségességét. Ez a korát jóval megelőző gondolat pontosan arra utalt, hogy a strukturált információ nem írható le csupán mennyiségi eszközökkel.

A tisztán számszerűsített mennyiségekkel nemcsak a bonyolultabb információs rendszerek nem jellemezhetők, hanem az ezeknél még bonyolultabb társadalom sem. Szükség van tehát egy új, strukturális szemléletre, amely módot ad a kvantitatív adatok dömpingjét rendszerező összefüggések kezelésére is.

Az információ strukturálódásának hierarchiájában elemi egységnek tekinthetjük a strukturálatlan információt. Ezekből vonatkoztatási struktúrák útján jön létre a jelentés, kialakulnak a jelentéssel bíró tartalmak, majd a jelentéstartalmak használata (további strukturálódása), a tudás. Ahogy azt már jeleztem, meggyőződésem, hogy a tudástársadalom a kívánatos jövőbeli cél. Azonban napjainkban és a közeljövőben – az eddigiekben megfogalmazott problémák alapján – legfeljebb információ alapú e-társadalomról beszélhetünk.

– Jól értem, veszélyes problémának tartja, hogy egyre könnyebben egyre több információhoz juthatunk?

– Nem pontosan így. De azt ma már tényként szögezhetjük le, hogy napjainkban valóban elárasztanak bennünket a hírek, adatok, információk, és korántsem biztos, hogy ez ebben a formában hasznos számunkra. A dömpingben gyártott, az interneten és más adatbázisokban elérhető információk ma még strukturálatlan s ilyen formában csak primitív módon használható adathalmazok. Hiába van sok millió honlap az interneten, amikor az embernek semmi esélye nincs, hogy az egészet átlássa, megismerje. Nem az a segítség, ha tetemes mennyiségű forrásban naphosszat böngészhetünk, hanem az, ha könnyen, gyorsan és biztonságosan hozzájuthatunk megbízható ismeretekhez (nemcsak ömlesztett információkhoz), sőt magasabb szinten tudáshoz, ami megkönnyíti a hétköznapi életünket, munkánkat.

Az lenne a kívánatos, hogy az emberi gondolkodás által jobban megközelíthető formában – mondhatnám azt is, hogy emberibb módon – lehessen belőlük a jelentéstartalmat kihámozni, és azt alkalmazni, ami a tudáshoz, a tudás gyarapításához szükséges. Ahogyan Szentgyörgyi Albert fogalmazott: „Az ember feje nem arra való, hogy belelapátoljuk a rengeteg adatot, szecskát, hanem elegendő, ha az ember tudja, hogy a szükséges információt hol lehet megtalálni a könyvtárakban." Ma a könyvtárakat hatalmas számítógépes adattárak egészítik ki (vagy éppen helyettesítik), de Szentgyörgyi intelme egyre aktuálisabb. A hatalmas kapacitású tárolókban felhalmozott és valóban könnyen hozzáférhető információtömeg önmagában csak növeli az ember elesettségét, kiszolgáltatottságát, és csökkenti biztonságérzetét. A strukturálatlan és áttekinthetetlen, több milliárd elemi adatot (információt) tartalmazó halmazban nehéz eligazodni, ezért a fellelt információk tudássá válásának hatásfoka rendkívül alacsony.

Ráadásul ma még a különféle keresőprogramok is mennyiségi szemléletre épülnek, vagyis ha beírunk egy kifejezést, akkor a program azt vizsgálja, hogy az adott karaktersorozat vagy annak egy része hol és hányszor fordul elő. Sokszor azonban ennek semmi köze a valódi tartalomhoz, így nem ismerethez, hanem újabb adatokhoz jutunk.

Ez a helyzet a kommunikációs technológiák két fejlődési irányából következik. Az egyik, hogy az információgyártók (a médiától kezdve a különféle tartalomszolgáltatókon át akár a saját honlapot készítő magánemberekig) exponenciálisan növekvő mértékben lapátolják az adatokat a nagy közös kincsnek vélt feneketlen információs kútba. Ezzel párhuzamosan a technika, az eszközök képessége, kapacitása is rohamléptekben fejlődik. Az elektronizáció versenyfutásra készteti az ipari szereplőket, s így egy „virtuális agárverseny-effektus" lép fel. Ma egy személyi számítógépnek tárolóképességben, műveleti sebességben akkora a kapacitása, hogy jórészt nem tudjuk kihasználni. Napjaink információ alapú társadalma tehát a feje tetejére állt. Nem a technikai fejlesztések, kapacitások adnak választ az alkalmazások által felvetett igényekre, hanem a mesterségesen felfokozott, az informatikai, számítástechnikai ipar által gerjesztett kínálat kényszeríti a fogyasztókat virtuális versenyfutásra, amely azonban valódi fogyasztást generál. A kívánatos strukturális fejlődés helyett, amely a tudástársadalomhoz vezetne, az informatika és számítástechnika üzleti világának mennyiségi fejlődését szolgáljuk ki. Súlyosbítja a problémát, hogy a „leszakadás" miatt mesterséges bűntudatot keltenek az emberekben, miközben a társadalom jelentős része önhibáján kívül (egzisztenciális nyomorban) válik a már-már áthidalhatatlan „információs szakadék" áldozatává.

A felfokozott „virtuális agárverseny-effektus" következtében az egyre mélyülő információs szakadék egyik oldalán az emberiség 90%-a, míg az e-társadalmat valóban kihasználó, sőt élvező másik oldalán csupán 10%-a áll.

– Milyen veszélyt jelez ez a folyamat?

– Egyre távolabb kerül egymástól az egyszerű állampolgár és a hatalom (a pénz és a politikai tőke), így egyre nő a „fogyasztó közember" kiszolgáltatottsága. Jobb híján kénytelenek vagyunk a fogyasztói társadalom kategóriáit használni, hiszen éppen az jellemzi információ alapú társadalmunkat, hogy akarva-akaratlan az infokommunikációs technika és az általa gyártott kifogyhatatlan információdömping fogyasztóivá válunk. Az elektronizálás, a digitalizáció életünk minden területére belopózott, megváltoztatta munkánkat és szabadidőnket, olvasási, szórakozási, vásárlási, tanulási, ügyintézési és tájékozódási szokásainkat. Azaz egyre inkább egy virtuális digitális cérnaszálon függ az életünk.

Ebben a digitalizált e-társadalomban nincs stabil referenciarendszerünk, nem tudjuk mihez viszonyítani a nagy adattárakból, információs hálózatokból szerzett információkat (adatokat), amelyek így a „fogyasztó közemberek" tömegei számára virtuális ködbe vesznek. Az eredmény a „lilatehén-effektus": újabb és újabb generációk nőnek fel, amelyek soha nem láttak valódi tehenet (ez jelképezi a megtapasztalható referenciainformációt), és az internetről, a médiából szerzett információk, reklámok alapján meggyőzhetők arról, hogy létezik ilyen állat.

A strukturálatlan információdömping óriási veszélye tehát az, hogy virtualizálódik a világ, egyre nehezebb eldönteni, hogy mi a valódi és mi a virtuális információ. Az információsnak nevezett e-társadalomnak tehát kulcsproblémája az információbiztonság.

Amikor 1950-ben Alan Turing azóta híressé vált dolgozatában feltette a kérdést: „Tudnak-e a gépek gondolkodni?", akkor ez még egy őszinte és naiv kérdésfelvetés volt. Korszakos jelentőségű, hiszen a megválaszolására tett tudományos kísérletek indították el a mesterséges intelligencia kutatását. Saját kérdésére adott válaszként alkotta meg Turing azt a tesztet, amelyet azóta Turing-tesztként tartunk számon, és amely a természetes és mesterséges intelligencia megkülönböztetését célozza. Fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy e kérdés megválaszolására dolgozta ki Turing annak az absztrakt automatának a leírását, amely később a programozható számítógépek elméleti modelljét adta, és egy új matematikai ág, az „automataelmélet" alapjául szolgált.

Turing kérdésfeltevése tehát igen gyümölcsözőnek bizonyult, hiszen nemcsak az előzőekben jelzett új tudományterületeket alapozta meg, de az informatika, a számítástudomány napjainkban megvalósuló több eredménye is az ő köpönyege alól bújt ki, korát évtizedekkel megelőzve. A technika (nem a tudomány!) fejlődési sebessége az elmúlt 50 év alatt azonban Turing látnoki képességeit is felülmúlta, így ma már ő is kénytelen lenne kérdését módosítani.

Ugyanis egyre kevésbé az a kérdés, hogy természetes vagy mesterséges intelligenciával állunk-e szemben, hiszen a hatalmas, globalizált adattárolók fekete dobozként működnek, és azokban rengeteg, természetes intelligenciából származó adat, információ rejtőzködik. Korunk aktuális kérdése az, hogy vajon valósak vagy virtuálisak a tárolókban lévő információk és az azokra építhető ismeretek, azaz az információ alapú társadalom fő problémája a „lilatehén-effektus" kiküszöbölése.

A tét igen nagy. Arról van szó ugyanis, hogy a jövő generációi virtuális társadalomban nőnek-e fel, amelyben teljesen kiszolgáltatottá és bizonytalanná válik minden. Amelyben az 1 százaléknyi hatalmon lévő réteg a 99 százalékot mint marionettbábukat mozgatja, és azok észre sem veszik, hiszen lilatehén-effektusban nőnek fel. Példaként a távoktatás módszerét említem, s éppen azért, mert a drámai gondolatkísérlet sokkoló, talán sokakat elgondolkodásra késztet. Ha az elektronikus tananyagban fenntartás nélkül bízik a tanuló – és miért ne tenné –, akkor így, emberi minta, metakommunikációs kontroll nélkül bármilyen strukturálatlan információt el lehet fogadtatni a jövendő generációkkal. A valódi iskolában élő tanár foglalkozik a tanulóval, és ebben a hagyományos kommunikációs formában többféle referenciaforrás hitelesíti a tanárt, az oktatást. Benne van a tanár személyisége, a metakommunikáció, az azonnali párbeszéd, a csoport többi tagjával alkotott „kollektív figyelem" lehetősége. Az e-kommunikációs rendszerekből mindez hiányzik, hiszen a távközlés, a technikai racionalitás és legfőképp az üzlet a redundancia, a szikár információt kísérő metakommunikáció minimalizálásában érdekelt. Így hát az információt egyre kevésbé lehet összevetni a valósággal, mert a valóság is egyre inkább virtuálissá válik.

– Matematikusként, akinek napi munkája során szoros kapcsolata van például a számítástechnikával, azt azért nem tagadja, hogy az elektronikus eszközöknek vannak előnyeik is?

– Természetesen vannak, de hadd utaljak arra, hogy a történelem során az ember minden nagyszerű találmányát először rosszra használta fel. Valószínűleg eme történelmi tapasztalatokból merítve fogalmazott így Albert Einstein: „A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből."

Nos, szerény eszközeimmel csupán arra szeretném felhívni a figyelmet (és erre lehetőség ez a beszélgetés is), hogy ne kövessük el újra meg újra ezt a hibát.

A XX. század első felének militarista lendülete létrehozta azokat a „csodafegyvereket", amelyekről ma már tudjuk, hogy mekkora pusztítást végeztek. A XX. század második fele létrehozta a kémiai és atomfegyvereket, a század végén ezekhez társultak a biológiai fegyverek, amelyek alkalmazásával a teljes élő és élettelen világ, azaz az ember és teljes környezete fenyegetettségbe került. A XXI. század „csodafegyvere" véleményem szerint az „információs fegyver", amely a történelem során a legördögibb, amely nem rombol le épületeket, nem pusztít fákat, erdőket, állatokat és növényeket, gyártására nem épülnek monumentális gyárak, üzemek sem a föld felett, sem a föld alatt. Ez csak az információsnak nevezett társadalom egyetlen digitális, infokommunikációs cérnaszálán függő embert helyezi olyan kiszolgáltatott, védtelen helyzetbe, amelyben a hatalom képes ezt az egyetlen cérnaszálat manipulálni, sőt bármikor elvágni.

Miközben tehát a korszerű technika felhasználójaként én is élvezem annak kényelmi szolgáltatásait, kriptográfusként és az informatikai rendszerek biztonságával több évtizede foglalkozó kutatóként kötelességemnek érzem felhívni a figyelmet e vészesen felgyorsult folyamat veszélyeire, és legjobb meggyőződésem szerint javaslatokat tenni a nagyobb biztonság megteremtésére. Meglepő, és az emberi társadalom működésének általános törvényszerűségeire utal, hogy Comenius már a XVII. században így vélekedett: „Milyen siralmas látni, hogy a tudományokat alig lehet megkülönböztetni a fegyverektől."

A magas technikai fejlettségű országokban már felismerték a problémát, s folyik a harc az állampolgári jogok és a nemzetbiztonsági érdek (a hatalom így tálalja) között. A küzdelem azonban elég egyenlőtlen. Az információ alapú társadalom technicista (és alapvetően üzleti szemléletű) fejlesztési iránya képes az emberek teljes személyiségét az ő belegyezésük nélkül leképezni digitális adathalmazokká, és azokat észrevétlenül manipulálni. Míg ugyanez az állampolgár számára áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen virtuális adatrengeteg.

Mindez természetesen jól, jó célokra és a fogyasztók számára is biztonságosan használható, de az informatikai biztonsági technológiák jóval könnyebben kerülnek rossz kezekbe, és ha valóban rossz kezekbe kerülnek, akkor sokkal nagyobb kárt tudnak okozni a társadalomnak, mint amekkorát a célorientált, statikus fizikai, kémiai vagy biológiai fegyverek.

A technika robbanásszerű fejlődésével nem fejlődik arányosan a veszélyérzetünk. Albert Einstein erre hívta fel – kicsit megkésve – kora társadalmának figyelmét, amikor ezt mondta: „Az atom hatalmának szabadon engedése mindent megváltoztatott, kivéve gondolkodásmódunkat, és így példátlan katasztrófák felé sodródunk."

Nekünk már történelmi rálátásunk van, ezért tudnunk kell, hogy Einstein intelme a XXI. század „információs csodafegyverére" hatványozottan érvényes. Ne ismételjük meg a történelmi hibákat!

A technikai eszközök fejlődését természetesen nem ítélem el, de azért hadd hivatkozzak még egyszer Szentgyörgyi professzorra. ő már 30 évvel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy a civilizált embernek mind az öt érzékszerve eltompult az állatokéhoz képest. Egyetlen specifikus szervünk maradt, amellyel versenyben maradhatunk az élővilágban, ez pedig az agyunk, a gondolkodás képessége. Már ő is látta, és azóta fokozottan érvényes, hogy a „virtuális agárverseny-effektus", az e-világ kezdi ezt az érzékszervünket is eltompítani. Ma az emberek mindenben mankóként támaszkodnak a gépekre, az elektronikus eszközökre. Szinte senki nem tud fejben számolni, mert előkapja a zsebszámológépet, újabban a mobiltelefont (hol van már a logarléc!), de már kalkulátor sem kell, mert például a boltokban a mérlegbe, a vonalkód-leolvasókba minden számolási funkció be van építve. A gépi tévedés lehetősége az emberekben csupán elvi lehetőség, a gyakorlatban senki sem kísérli meg az emberi intelligencia lehetőségeivel megbecsülni a gép által adott eredményt, hogy így legalább a nagyságrendi tévedést felfedezze. Vajon hányan veszik észre, ha 10 deka párizsi vásárlásakor a digitális mérlegbe véletlenül az ötszörös árú sonka vagy szalámi kódját ütik be, és így a vonalkódos címkéről a pénztárgép ötszörös árat regisztrál? Vajon hány ilyen és ennél súlyosabb „tévedés" áldozataivá válunk az e-világ elszemélytelenedése, az információs kiszolgáltatottság miatt?

A folyamatot nem lehet megállítani, de mindenképpen lassítani kellene ahhoz, hogy a lehetőségekkel párhuzamosan a biztonság is fejlődni tudjon. Hinnünk kell, hogy a fejlődésben rejlik a jobb jövő lehetősége is, de ma, amikor az uralkodó mennyiségi, üzleti szemléletből következően mindenki az internet-előfizetés és mobiltelefon-használat számszerűen kimutatható rohamos terjedésének drukkol, úgy érzem, az információsnak nevezett társadalom veszélyeire is fel kell hívni a figyelmet, mert azzal senki nem foglalkozik.

– Miben látja a kiutat?

– Az egyetlen kiutat abban látom, ha a reneszánsz mintájára megvalósul egy „infosance" (információs reneszánsz) társadalom víziója. Az analógia első hallásra meglepő lehet. De gondoljunk bele, hogy a reneszánsz szélesre tárta az ablakot a középkor csőlátásával szemben, amikor az egyház birtokolta a világról szóló információk nagy részét, így a kezében volt az emberek gondolkodásának „marionettvezérlése". Mára ez átalakult a digitalizált, elektronikus technika csőlátásává, az internet, az információs hálózatok fekete dobozává, amelynek „marionettvezérlése" a hatalom, az adattárak és informatikai rendszerek tulajdonosainak kezében van. Az „infosance" társadalom arról szólna, hogy a reneszánsz nyitottságával és világra csodálkozásával párosítva kellene a mai technika pozitívumait egy jobb, egyenlőbb társadalom, a rohanó világgal szemben egy természetesebb tempóban haladó, élhetőbb életforma kialakítására felhasználni. Az „infosance" társadalom középpontjában tehát az ember, nem pedig a technika kiteljesedése áll.

Értsük meg: annál kiszolgáltatottabb az ember, minél inkább az általa ellenőrizhetetlen technikai eszközökhöz van hozzárendelve, és csak azokon keresztül tud kommunikálni a hatalommal, az egész társadalommal. A ma és a holnap társadalmának kulcskérdése az információbiztonság.

Az e-társadalomban azáltal, hogy egyrészt iszonyatos adat-, hír-, illetve információdömpinget hozunk létre, másrészt egyre kevésbé tudjuk eldönteni a virtuális és valós információ dilemmáját, óriási rejtett veszélynek vagyunk kitéve.

Orwell utópiaként alkotta meg a „nagy testvér" gondolatát, ám ez ma már létező valóság. Sokkal valósabb, mint ahogy ő kitalálta. A technika ma már lehetővé teszi, hogy minden adatunkról információ álljon rendelkezésre akár arra illetéktelen idegenek, akár ama bizonyos 1 százalékot kitevő hatalom számára. Másrészt szinte teljesen elválik az egyes emberről rögzített információk felhasználása az ő szándékától, nem ura annak, hogy mi történik „saját digitális másával". Az igazi veszély abban rejlik, hogy rólunk, polgárokról a hatalom rendeletek és technikák útján már mérhetetlen mennyiségű információt képes begyűjteni, amit kezelni tud, mert megvannak hozzá a technikai eszközei, és megvan a hozzáférési jogosultsága, viszont ő szabályozza azt is, hogy azokból mi magunk mihez juthatunk hozzá. Az ember kiszolgáltatott ezzel a hatalmas rendszerrel szemben. A magánember soha nem tudja felvenni a versenyt a hatalmi apparátussal, a hatalmi 1 százalékkal, de vegyük észre, hogy nem is ez a dolga. Ahhoz, hogy az állampolgár az információ cérnaszálán függő létében biztonságban legyen, az kellene, hogy a szál egyik és másik vége között egyenrangú partnerek legyenek. A kör tehát bezárult. Eljutottunk oda, hogy ez ellen a veszély ellen hagyományos módon, hagyományos eszközökkel nem lehet védekezni.

Illetve mégis, ha megvalósul az „infosance" eszméje. Léteznek ugyanis technikák, vannak elméleti eredmények, amelyek alapján lehet mindkét fél számára biztonságos informatikai rendszereket konstruálni. Ez a technika a statikus titkosítás helyett dinamikus titkosító algoritmusokat használ. Csak ezek képesek eldönteni, hogy valós vagy virtuális információval állunk-e szemben. Ha ezek a módszerek beolvadnának a mindennapok gyakorlatába, akkor lenne esélyünk arra, hogy egyrészt lassítsuk a „virtuális agárverseny-effektust", másrészt közép- vagy hosszabb távon megakadályozzuk a „lilatehén-effektust".

– Tehát mégiscsak a gépektől várja a megoldást?

– Annak ellenére, hogy a technika rabjai vagyunk, és az elektronizáció cérnaszálán függünk, minden elektronikus rendszert emberek vezérelnek. Ember a rendszerek szellemi atyja, a konstruktőr, a rendszergazda, az információkhoz való hozzáférésre jogosult vezető, emberek uralják az információs rendszerek alkalmazását. Ezért minden egyes biztonsági rendszer kulcsa és egyben leggyengébb láncszeme is az ember. A technika biztonságossága tehát önmagában nem létezik, csak teljes alkalmazási környezetével együtt.

A megoldást itt is az „infosance" -ban látom. A technikai eszközöket nem utálni, megsemmisíteni kell, hanem úgy kell integrálni az alkalmazói rendszerekbe, hogy elérjük a biztonsági kritériumok úgynevezett egyenszilárdságát, azaz a rendszer minden veszélyeztetett pontja azonos mértékben védett legyen. A hatalomnak nyitottnak kellene lennie az ezt szolgáló és az „információs cérnaszál" két végének egyenlő biztonságot nyújtó technikák alkalmazására. Ezek a technikák valódi emberi alkotások, mégis lehetővé teszik a rossz irányba befolyásolható (megfélemlíthető, zsarolható, korrumpálható, illetéktelenül visszaélő) emberi tényező nagyfokú kiküszöbölését, és ezzel megteremtik az információs egyenlőség alapjait. Így válhat az „információs csodafegyverből" az „infosance" tudástársadalmának alapja.

prim.hu