Nem tudom, megfigyelték-e, hogy nem vagyunk egyformák. Az egyik ember ilyen, a másik meg olyan. Én például ismerek olyat, aki nemhogy megeszi a finomfőzeléket, hanem még a száját is megnyalja utána.

Miközben én azt gondolnám, hogy épeszű felnőtt ember csak akkor fogyaszt ilyet, ha vagy konkrétan éhen hal különben, vagy szigorú tekintetű, marcona alakok csőre töltött fegyvert tartanak a fejéhez. Esetleg még akkor sem – ha eszünkbe jutnak az óvodáskori emlékeink a répa- és finomfőzelékekről.

Talán a korra, a kádári pangás éveire jellemző, amikor történetünk játszódik, hogy ha az óvodás (mert az óvodás is ember, csak kicsi), nem ette meg a főzeléket – nem ette meg –, akkor Gréti néni, az óvónő beledobta a csikket a tányérjába, azzal a felkiáltással: „Fiam, ez neked már úgysem kell!”.

Két megjegyzés ezzel kapcsolatban. Az egyik csak most tűnik fel, akkor nem különösebben gondolkoztam el rajta, hogy ezek szerint az óvó néni buzgón dohányzott, amikor az ovisok ettek.

A másik már akkor is zavart. Ugyanis Gréti néni a lányokat is „fiam”-nak szólította. Na most, azt azért Gréti néninek is illett volna észrevennie, hogy az ovisok nem egyformák. Példának okáért fiúk és lányok. A fiúk lehetnek „fiam”-ok, de a lányoknak „lányom”-nak kellene inkább lennie. Pedig már akkor biztos voltam benne, hogy Gréti néni felismerte a differenciát a kétféle gyermek között. Ugyanis nevelési módszerei közé tartozott, hogy ha valaki rosszul viselkedett a csoportban, akkor annak le kellett vetkőznie. Mindenki szépen sorban leült a fal mellé, a padra. Hátratette a kezét és fegyelmezetten előrenézett. A bűnös már ki volt középre állítva és vezényszóra szépen le kellett vennie a ruháit, miközben a többiek röhécselve nézték. És ekkor már azért észrevette az ember, hogy a Kriszta nem pont olyan, mint a Laci. Ha mi láttuk, akkor az óvó néni is biztosan.

Az általános iskolában is hamar kiderült, nem vagyunk egyformák. Például a Tibi bármit csinált, mindig rossz jegyet kapott. Általában persze buta volt, mint a tök. De néha azért összeszedte magát. Ilyenkor a tanító néni ugyanúgy egyest adott neki – valószínűleg oda sem figyelt különösebben. Megszokta, hogy Tibi koszos körmű, elhanyagolt külsejű, állandóan éhes, rendezetlen családi helyzetű, verekedős. És úgyis megbukik év végén.

Az Andrea, akinek kétségtelenül jó illata volt mindig, nagy uzsonnákat hozott és a magas kontyot viselő anyukája szülői munkaközösségi tagként szolgálta a közösséget – ötösnél rosszabbat nem tudott kapni. Pedig például, amikor az ű betűt tanultuk és szép sorban mindenkit felszólított a tanító néni, hogy na, mi is van azon a képen, akkor mindenki szép hangosan azt felelte: tűűűűzhely. A Tibi tüzhelyet mondott. Így, rövid ü-vel. Karó. És az Andrea, huszonötödikként azt felelte, szépen hangsúlyozva, ahogy egy jó gyerekhez illik: sparhelt.

– Látjátok, gyerekek – oktatott minket erre a tanító néni –, nem vagyunk egyformák. A Tibi képtelen kimondani szépen, hogy tűűűzhely, ahogy kértem. Andika viszont képes rá, hogy megmutassa, mennyire művelt, milyen szavakat ismer. Piros pont.

Azóta tényleg sejtem, hogy nem vagyunk egyformák.

Dési János