A Magyar
kereszténység vonulatában I. Szent István után megjelenik egy nagyon
érdekes jellegzetesség és sajátosság, a három királyoknak a kultusza. A
Kárpát-medencében annyira virágzik, annyira eleven és annyira átható,
hogy egyetlen egy európai, de még Kis-ázsiai ország sem vetekedhet azzal
a lendülettel, szellemiséggel, áhítattal, ahogy Magyarországon a három
királyokat tisztelik.
A görög nyelvű
evangéliumokban - Máté evangéliumára lehet hivatkozni - ott a mágus szó
szerepel. Tehát napkeleti bölcsek akiket mágusoknak hívunk, és igazából
csak annyit lehet tudni hogy Ők keletről érkeznek.
Attila király idején,
tehát Jézus születése utáni V. század tájékán, a három királyoknak a
kultusza elkezd valami határozott formát ölteni. Megjelenek az
egyházművészetben, megjelenek egész más területeken is, és elkezdik Őket
nevesíteni.
Az öreg királyt Gáspárnak, a középkorút Baltazárnak
(Boldizsárnak), az ifjút Melchiornak (Menyhértnek) nevezik. De miért is
érdekes ez a mi szempontunkból? Azért, mert Váradon (Nagyvárad - ahol
Szent László királyunkat eltemették és őrizték testét a középkorban),
Nagy Lajos király és Zsigmond idejében, tehát két lépésben, Szent
Lászlónak és a három királyoknak - a Három Magyar Szent Királynak -
szobrot állítottak.
Ezek a szobrok (gyalogos és lovas szobrok) olyan
lélegzetelállítóak voltak, hogy gyakorlatilag a világtörténelem
legnagyobb csodái között tartották számon: 2x-3x
nagyobbak voltak, mint egy átlagos emberi méret, színarannyal voltak
bevonva és a szemek helyén olyan drágakövek voltak amelyek éjszaka is
világítottak.
Szenci Molnár
Albert, a zsoltáros, aki Váradon járva látja ezeket a szobrokat leírja,
hogy a váradi nép közönségesen a három királyoknak tekintett mágusokat
tiszteli a középkori magyar kereszténység Három Magyar Szent
Királyt azonosítva a bibliai királyokkal.
Kommentáld!